„Nem bántam meg, hogy Izraelben telepedtem le. Most meg, hogy végső soron oda és ide is tartozom, egyáltalán nem. Ott az a népem, itt ezek a barátaim.”

Keleti Ágnes három maradéktalanul boldog perce

Csigalépcső, gang – a belvárosi ház a régi idők Budapestjét idézi. Azt a Budapestet, amelyet a fél évszázada Izraelben élő Keleti Ágnes is még jól ismer. Az ötszörös olimpiai bajnokkal fia lakásán találkoztunk, a falon a Nemzet Sportolójának járó oklevél, a könyvespolcon sportévkönyvek – tökéletes díszlet egy sporttörténeti délutánhoz.

Somogyi Tibor felvétele

Magyarországra már csak látogatóba jár, hiszen 1957 óta Izraelben él.

Az 1956-os melbourne-i olimpia után nem jöttem vissza, mert elegem volt a kommunizmusból. A testvérem akkor már tíz éve Sydneyben élt, viszont Ausztrália nem az a hely volt, ahol meg tudtam volna gyökerezni. Elsősorban azért, mert Sydneyben nem volt egyetlen olyan tornaterem sem, ahol lettek volna tornaszerek. Egyetlen olyan intézmény sem volt, ahol dolgozhattam volna, mint annak idején itthon, ahol adjunktus voltam a Testnevelési Főiskolán.

S hogyan került Izraelbe?

Először Münchenbe mentem, mert Németországból és Ausztriából bárhová ki lehetett vándorolni. Találkoztam más menekültekkel, s egyikük azt kérdezte: „Nem akar jönni a Maccabiára Izraelbe bemutatózni?”. ĺrtam a Dückstein Zoli bácsinak, aki kollégám volt a TF-en, s akkor már Izraelben élt, s tőle kérdeztem: menjek-e Izraelbe bemutatózni? Azt válaszolta: „Ha bemutatózni akarsz, hozz magaddal tornaszert. És egyet ne felejts el, hogy itt szép lehetsz, de okos nem.” Mindig azt mondtam: szép nem voltam, okos sem voltam, így nehéz életem volt Izraelben. De nem bántam meg. Most meg, hogy végső soron oda és ide is tartozom, egyáltalán nem. Ott az a népem, itt ezek a barátaim.

Ön teremtette meg az izraeli tornasport alapjait.

Mindjárt elkezdtem tanítani a tornászlányokat. Tornaszereket úgy szereztem, hogy még Münchenben elmentem a televízióba, és csináltam egy gerenda- meg egy szalaggyakorlatot. Ezért olyan sok pénzt fizettek, hogy megvásárolhattam a legújabb, legdrágább gerendát és felemáskorlátot. Addig szörnyű körülmények között, például párhuzamos korláton gyakoroltak az ottani lányok.

Bizonyára nem ez volt a két ország közötti egyetlen különbség.

Az emberek szerényen éltek, rövidnadrágban, szandálban jártak – az volt az elegancia. Más embereket találtam ott, mint az addigi sporttársaim voltak, és jól éreztem magam. Izraelben mindjárt befogadtak. Nem úgy, mint Ausztráliában, ahol egy idegen maradtam, akit az angolok, ahogy lehetett, kihasználtak. Próbáltam tanítani ott is, nem ment. A gyárban, ahol dolgoztam, azt mondták, ha ilyen sokat fogok termelni, kizeccelnek.

Manapság milyen gyakran jár Magyarországra?

Cirka háromhavonta jövök, s három hetet töltök itt. A rendszerváltozás után rögtön újra kértem útlevelet, s a fiaimnak is megszereztem a magyar állampolgárságot. Élvezem itt az életet, de elsősorban a Héliát, az uszodát, mert az olyan finom víz... Herzlia Pituahban is van egy uszoda, ahol Izraelben lakom, de a Hélia vizét nem közelíti meg semmi más.

Ezek szerint ma is aktívan sportol.

Hát most is a Héliában úsztam negyven hosszat, és nagyon könynyen ment, mert Herzlián nagyobb az uszoda, ezért ez kisebb strapa volt. (Nevetés) Én mindig a víz szerelmese voltam, már négyévesen tudtam úszni.

S akkor hogyhogy nem úszó lett?

Mert én nemcsak úsztam! Apám, bár 1882-ben született, igazi sportember volt, aki a Tiszára járt úszni iskolásként a halászokkal. Persze az emberek azt mondták, hogy bolond, mert akkor még nem volt szokás evezni vagy úszni járni. Én is korcsolyáztam, kirándultam, hegyet másztam, síeltem. Édesapámnak volt egy szkiffje, azt felváltva használtuk. Később, amikor ő már nem evezett, akkor az enyém lett a szkiff. Csak fiúkkal eveztem, de legalább úgy, mint ők!

Jómódban nőtt fel, de a háború mindent megváltoztatott…

Olyan szegények voltunk… Minden elveszett. Mindig ateista voltam, gyerekkoromtól, mert apám se volt már vallásos. Sportoló volt, nem vallásos. De persze nem a sportból élt, sonka- és konzervgyárat alapított, annak volt a társtulajdonosa. És anyámat a kommunisták még munkásnőnek se vették fel oda!

A sportolói sikerek sem javítottak az anyagi helyzeten?

Nem nagyon. Na, de azért a helsinki olimpia – az egy nagyon nagy élmény. Mikor jöttek a tornásznők, a társaim, és mondták: „megnyerted a talajt!”. Az volt életem második legboldogabb perce – összesen három volt. Három igazán, maradéktalanul boldog perc. Négy évvel korábban szintén a csapat legjobbja voltam, de elszakadt a jobb bokámban egy ínszalag, így nem tudtam részt venni az olimpián. Az nagyon nagy csapás volt, mert az olimpiát megnyertük volna, ez száz százalék. Azzal felvágok, hogy minden versenyen, amelyen tízéves versenyzői pályafutásomon részt vettem, mindig nyertem. Csak egy helyütt nem: az olimpia előtt Kijevben nyolcadik lettem. Pedig semmilyen hibát nem csináltam, sőt új mozdulatot találtam ki. De hát a ruszkik dolgoztak!

Melbourne-ben pedig az egy olimpiai arany mellé nyert négy másikat.

Engem akkor nem izgatott az olimpia. Annyira nem volt fontos, hogy tulajdonképpen megszokásból dolgoztam, ahogy belém volt rögződve, de lélektelenül. Csak arra vigyáztam, hogy jól tudjak bemelegíteni. Tudtam, mire van szükségem. Ma is azt állítom, az edzőnek nem sok feladata van. A sportoló saját maga tudja, hogy mit kell, mit lehet, és meddig lehet. Nem beszélve arról, hogy így önállóságot fejleszt ki, s nem szorul senkire sem.

Mikor döntötte el, hogy kint marad? Már ezzel az elhatározással utazott Melbourne-be?

Nem. Nem is nagyon tudtuk, hogy mi történik Budapesten, bár a telefon működött. Volt egy nagyon jó haverom, akitől sok mindent tanultam. Őt hívtam fel, s megkérdeztem: „Mit csináljak? Maradjak vagy jöjjek vissza?” Azt mondta: „Én nagyon meggondolnám.” Hát én is meggondoltam nagyon, s csak úgy voltam hajlandó kint maradni, hogy anyámat ki tudtam hozni.

Manapság a tornászok már visszavonulnak abban a korban, amikor ön kezdte.

Már akkor is én voltam a mindenkori legidősebb olimpiai bajnok tornában. Az is maradtam! (Nevetés) Most már 16 éves korukban abbahagyják a lányok. S micsoda életveszélyes sport lett belőle... Nincs is hasonló. Talán csak azokat a bolondokat, akik sítalppal szaltóznak, lehet ehhez hasonlítani veszélyesség szempontjából. De még azok is a hóba huppannak. A tornászok meg hova huppannak? Maximum a tornaszőnyegre, de azon is kitörhetik a nyakukat.

Ön viszont, ahogy be is mutatta, még ma is hajlékony és ruganyos.

ĺgy születtem, így maradtam. Mert szerettem a sportot. Nekem a sport soha nem volt kín vagy gond.

A három maradéktalanul boldog perc egyike is a sporthoz kapcsolódik. Azt is elárulja, mi volt a másik kettő?

Azzal a jó barátommal, aki tanácsot adott 56-ban, voltunk egyszer kirándulni a Börzsönyben. Hulló levelek, gyönyörű színek, fantasztikus. Egyszer csak átkarolt, és magához húzott. Ennyi volt az egész. De ezt a percet nem lehet elfelejteni… A második ugye az volt, amikor első olimpiai bajnokságot nyertem. A harmadik pedig az, amikor a második fiam, Rafi születésekor a férjem hozta az elsőszülöttet, Danikát. Egy kis kötött kabát volt rajta, úgy nézett ki, mint egy kis angyal. Sose gondoltam volna, hogy ez velem megtörténhet…

Ha már a fiait említi, ők mivel foglalkoznak?

A kisebbik divattervező Párizsban. Mindig mondta az apja, te bolond vagy, öt nyelven beszélsz, miért nem mégy el valami normális munkát csinálni? Ő viszont kijelentette, ha ezt nem csinálhatja, akkor nem érdemes élnie. Hol jobban, hol rosszabbul megy neki. A másik is nagyon ügyes pacák, két diplomája van, hirdetésből és üzletszervezésből. A BMW-nek volt a tanácsadója, s előadásokat is tart angolul az egyetemen. De főleg: hullámlovagol. Most éppen Srí Lankán van, mert ott a keleti parton nagyon jól lehet szörfölni. Úgyhogy tud élni! Viszont nem nősül! Igaz, most udvarol egy kislánynak…

KI Ő?

Keleti Ágnes 1921. január 9-én született, Budapesten. Az olimpiák történetének legeredményesebb magyar női sportolója, öt aranyérme mellett három ezüstöt és két bronzot is nyert. Tízszeres egyéni összetett magyar bajnok – ennek megfelelően kivívta az örökös bajnoki címet –, szerenkénti döntőkben összesen hatvanhétszer nyert.

1952-ben, Helsinkiben talajon lett olimpiai bajnok, dolgát nehezítette, hogy zene nélkül kellett végrehajtania produkcióját. A csapattal második lett, felemáskorláton és a kéziszercsapattal bronzérmes.

A római világbajnokságon, 1954-ben felemáskorláton és a kéziszercsapattal is a legjobb lett, rá két évre pedig a melbourne-i olimpián négyszer állhatott a dobogó tetejére. A kéziszercsapat mellett talajon megvédte elsőségét, és felemáskorláton, valamint gerendán is a legjobb lett. Egyéni összetettben ennek ellenére a második helyen végzett, mert az ugrást elhibázta.

Az olimpia után nem tért vissza Magyarországra, 1957 óta él Izraelben, az ország tornasportjának megteremtője.

Két fia van, Dániel és Rafael.

Ki a Nemzet Sportolója?

A Nemzet Sportolója címet és az ezzel járó életjáradékot a magyar kormány a gyermek-, ifjúsági és sportminiszter javaslatára adományozhatja a magyar sport tizenkét, hatvanadik életévét betöltött, kimagasló eredményt elért sportolójának. Az életjáradék összege havi nettó 500 ezer forint. A cím egyéni vagy csapatsportágban nyújtott sportteljesítmény alapján is adományozható. Az adományozás feltétele, hogy a jelölt sportpályafutását követően is fontos szerepet töltsön be a magyar sportéletben.

A Nemzet Sportolója címet 2004. május 6-án, a Magyar Sport Napján adták át először.

A büszke cím tizenkét jelenlegi birtokosa: Albert Flórián, Balczó András, Földi Imre, Gyarmati Dezső, Hammerl László, KELETI ÁGNES, Kulcsár Győző, Polyák Imre, Portisch Lajos, Székely Éva, Weltner Györgyné Ivánkay Mária, Zsivótzky Gyula. (ú)

Ajánló