A szocializmus évtizedeiben az apró szórványtelepüléseken nagy szükség volt a munkaerőre, a fiatalokat szolgálati lakással, juttatásokkal csábították

Puszták és majorok népe a XXI. században

Ekecs-Apácaszakállas valószínűleg az ország egyik legnagyobb kiterjedésű faluja: közigazgatási határai messze túlmutatnak a belterület határán. Ide tartoznak ugyanis a környékbeli puszták és majorságok – Aszód, Túzok, Nagybélle, Viharos, Nagyszegpuszta, Gólyás. A múltban sem voltak mozdulatlan kisvilágok – a gazdaság, a lakosság alakulása hűen tükrözte a történelem menetét. És ma is van itt élet. Hogy milyen?

Utunk elején Nagybélle (szlovákul Jánošíkovo) felé vesszük az irányt. A major a második világháború előtt a Nyáry grófék birtoka volt. A ’48-as fordulat után a major betagolódott a nagymegyeri állami gazdaságba, aminek köszönhetően alaposan megváltozott az itt élők sora. Azé a 30-35 szlovák családé is, akiket rögtön a háború végét követően Terhelyről (Terchová) telepítettek át ide. Eredetileg családonként 14 hektár földet kaptak, meg állami dotációt házépítésre, de az államosítás ezeket a javakat sem kímélte. ĺgy aztán az új telepesek néhány év alatt lassan elszivárogtak. Emléküket ma már csak az út mellett álló temető őrzi.

A ’70-es–’80-as években Nagybélle a nagymegyeri állami birtokon belül központi majornak számított, külön intézővel. Több mint 700 hektár tartozott hozzá. Gabonaféléket, kukoricát, cukorrépát és takarmánynövényeket termesztettek; tartottak fejősteheneket, üszőket és borjakat, meg néhány futrás lovat – a takarmány bekészítéséhez. Volt itt gázolajkút, egy gyakorlatilag gazdasági műemléknek tekinthető, több mint százéves magtár mázsaházzal, garázsok, konyha étkezdével, irodák, tejes hűtőház. Meg persze a lakóházak.

Egyszerűen széthordták

Ma már gyakorlatilag csak ez utóbbiak állnak, a rendszerváltás után a bérlők megvásárolhatták őket. A többi épületet a 90-es évek elején, az állami gazdaság megszűnése és a restitúció körüli zavaros időkben egyszerűen széthordták. Valakik, valahogy.

Hegyi Zoltán és Judit 1973-ban költözött ide. Kellett a munkaerő, így a vezetők (a korabeli zsargon szerint: a fejesek) kedvező feltételekkel csábították a fiatalokat: szolgálati lakással, természetbeni juttatásokkal, jó keresettel. Hegyi Zoltán tehenesnek állt, ami a major munkástársadalmának a krémjét jelentette. A felesége is helyben kapott munkát, mikor milyet: borjúgondozóként, tejesasszonyként, takarítónőként is dolgozott. Rendes családnak számítottak, a legújabb, a hatvanas évek végén épült modern ikerházak egyikében kaptak lakást. Ott élnek most is, immár mindketten hatvan körül. Az asszony nyugdíjas, de alkalmi jelleggel még dolgozik. A férje rokkantnyugdíjas, súlyos tüdőbeteg. A ház körüli minimális teendőket sem nagyon győzi. Volt idő, amikor kertészkedtek, állatokat tartottak, de ennek már vége. Mennének is, maradnának is.

„Mi már ittragadtunk – mondja Hegyi Judit. – Megszoktunk itt, jól megvagyunk. Rosszat nem is tudok mondani. Kijövünk a szomszédokkal, nem kell tartani senkitől, itt bármit kint lehet hagyni, nem tűnik el. Hozzászoktunk az utazáshoz is. Amikor egy-két éve nagy volt a hó, a községi hivatal küldött ki friss kenyeret. Ingyen. Azt meg már megtanultuk, hogyan kell itt gazdálkodni: feltöltjük a hűtőt, a spájzban is mindig van egy-két karton liszt, cukor… Amikor éjjel orvost kellett hívni az uramhoz, kijött. Ha kórházba kellett vinni vizsgálatra, valamelyik gyerek mindig segített, kivett egy szabadnapot. Mind a hárman Pozsonyban tanultak, ott is maradtak, ott élnek a családjukkal. Az idősebbik lány közétkeztetést tanult, a fiatalabbik esztergályos lett, a fiunk meg ács, de tűzoltóként dolgozik, még kitüntetést is kapott életmentésért. Az unokák nagyon szeretnek itt lenni. Amikor lehet, lehozzák őket a szüleik: kéthetente, kéthavonta… Ahogy az idejük engedi. Mondta is a lányom, hogy ne adjuk el a házat, mert a gyerekek Dunaszerdahelyre, egy garzonba majd nem akarnak lejönni. Mert amúgy erre gondoltunk: hogy nekünk már elég volna egy garzon is. Többen voltak megnézni a házat. Mondtuk, hogy minden marad, ami a házhoz kell: a konyhaszekrény, az öntözőberendezés, a káré… Tetszett nekik, az árat is megadták volna. Csak a telek. A ház meg ami alatta van, az a miénk, de már az udvar sem. Használhatjuk, nem kell senkinek, de nincs a nevünkön, és megvenni sem tudjuk, mert nem tudjuk kitől. Hát ez a baj. Amúgy nagyon jó hely ez. Akinek van autója, annak a nyugalom mellett a kényelme is megvan.”

Hegyi Judit elszántnak tűnik. Az ura csak somolyog. Azt mondja, jól lehet itt horgászni, a ház iránt érdeklődőket meg legszívesebben elküldené. „Engem már csak bádogdobozban visznek el innen” – mutat beszédes mozdulattal lefelé.

Az istállók megvoltak

Néhány kilométerrel arrébb, egy kisebb majorban, Túzokban 9-10 család lakik, köztük Varga Marika, Lukovics Kornél és kétéves kislányuk, Lea. A fiatal pár 2001-ben költözött ide. Kornél anyadisznózott, kifejezetten olyan ingatlant kerestek, ahol ehhez a feltételek adottak. Marika nagymegyeri, Kornél ekecsi, de a városból, faluból részben az árak, részben a gazdálkodás korlátai miatt kiszorultak. ĺgy találtak rá a „tanyára” – a lakóház nem volt túl fényes állapotban, de a melléképületek megfeleltek, és a portához két és fél hektáros telek tartozott.

„Eredetileg másik házat kínáltak, az nem tetszett. De ahogy az egy ilyen kicsi helyen szokás, a szomszédok azonnal tudták, miért jöttek az idegenek. Szóltak, hogy ez is eladó – meséli Marika. – Sürgős volt, az anyadisznók elleni készültek, el akartuk rendezni a dolgukat. Az istállók megvoltak. Nem is hoztunk szakembert, megkötöttük a szerződést. Láttuk, hogy a ház nedves, de azt gondoltuk – évek óta nem lakik itt senki. Aztán kiderült, hogy hiába tégla, nincs alapja. Az első tél volt a legnehezebb. A hátsó szobába húzódtunk be, ott volt egy kályha, azzal fűtöttünk. De mindig fáztam. A vizet a kútról húztuk. Ha tisztálkodni akartunk, tíz litert melegítettem, másik tízzel felöntöttük. Kornél alátámasztott egy kádat, abban tudtunk megfürödni. Természetesen aztán ki is kellett merni a vizet. Hét éve folyamatosan igyekszünk ezt-azt rendbe hozni. Mikor mire telik. Szigeteltük a falakat, kicseréltük a tetőt, két szobát meg a konyhát szépen felújítottuk, van már fürdőszoba is. Persze, Kornélnak a gazdaság az első. Most éppen traktort venne. Szóval valahova mindig elmegy a pénz.”

Amíg mi a „tiszta udvarban” üldögélünk, beszélgetünk, Marika párja a ház másik oldalán húzódó gazdasági udvarban épp a betonkeverőt szereli. A traktor távlati terv, előbb még le szeretnék betonozni az istállókhoz vezető utat, hogy esős időben ne ragadjanak bele a sárba. Aztán kellene még egy szín – a tüzelőfának, meg a traktornak is. Most csak a széna van tető alatt. Abból bármennyi elfogy, nem is elég, amit a saját telkükön megtermelnek, vagy a közelben összegyűjtenek. Az istállókban 10 bika várja az eleséget, van pár birka is, továbbá hozzátartozik a gazdasághoz egy anyadisznó, két mangalica, néhány tyúk, meg persze Bogyó, a farkaskutya…

Hét évvel ezelőtt, amikor kiköltöztek, azt tervezték, hogy nagyrészt a gazdaságból fognak megélni. Kornél azt mondja, az első év jól sikerült: volt ára a malacnak, kilóját 80 korona körüli áron vették át. Ma már a felét sem fizetik érte, ezért is tértek át a bikázásra. Talán abból több haszon lesz. Mert eddig úgy állnak, hogy az első évet leszámítva nem sikerült pénzt félretenni, az is elment azóta. Pedig mindketten dolgoznak: Kornél egy közeli vágóhídon, Mari részmunkaidőben takarít. Az állatok körüli munkát is megosztják: Mari éppúgy elvégzi az etetést, mint a párja.

A fiatalasszony állítja, megszoktak Túzokon, szeretnek ott élni. Aztán mégis kiböki, hogy jártak egy ingatlanügynökségnél: eladnák az egészet. A párja nehezebben bírja feladni, még most is tervez, de Marinak átgondolt érvei vannak: „Nem irigylek senkit, de látom a saját családunkban, mennyivel könnyebben élnek azok, akik a munkahelyükről szépen hazamennek pihenni. Mi meg nem megyünk semmire. Nem mondom, ha volna értelme az állatoknak, egyet sem gondolkoznék, jó volna itt nekünk. De az üres istállókat nem bírom nézni. Ha eladnánk a földet meg a házat, Ekecsen vennénk telket és építkeznénk – öreg ház soha többet nem kéne. A faluban legalább van üzlet, a gyerekkel is ki tudnánk menni valahova játszani. Egy öreg Ladánk van, azzal Kornél jár munkába. Busz reggel kétszer jön be Túzokba, visszafelé már csak az iskolabusz jár kora délután. Meg kell gondolni, mikor hova megyünk. Meg azt is, visszük-e a babakocsit, mert arra is tíz korona a jegy. Lea előbb-utóbb iskolába fog járni. Emlékszem, a tanyasi gyerekek az én időmben is külön kategóriát jelentettek. Szerintem rajtunk nem érezni a »tanyasi szagot«, de nem kívánom a gyerekemnek, hogy megszólják, amiért itt él.”

A szabadság maximuma

Nagyszegpuszta némileg más világ. Kicsit közelebb áll a tanyaszerkezethez, az elszórtan álló porták lazán kapcsolódnak egymáshoz. Valamikor iskola is állt itt, ma viszont „őslakost” elvétve sem találni, sőt, lakosból is keveset. A turizmus viszont elkezdte megvetni a lábát a pusztán. Az ingatlanok egy részét városiak vették meg. Viszonylag újabb szerzeményekről van szó, így ma még nem látható tisztán, milyen céllal. Itt van viszont a Csápai Ranch, ahol lovas túrákat és lovas oktatást kínálnak, a közeli Kis-Dunán a csónakázás is megoldható, és tervezik egy panzió kialakítását is.

Nagyszegpusztai vendéglátónk Kovács Gabi és párja, Takács László. Két éve vettek itt házat. Szépen, jó ízléssel, a hagyományos és a modern közötti kényes egyensúlyt megtalálva felújították. Bő egy éve aztán végleg odahagyták a nagymegyeri panelt és kiköltöztek. Egyelőre „csak” laknak, de határozott terveik vannak. Gabi elsősorban ezoterikus tudományokkal foglalkozik – jóslással, horoszkópkészítéssel, programszervezéssel… Hosszú évek óta rendszeresen szervez ezoterikus és hagyományőrző nyári táborokat, az előbbieket felnőtteknek, az utóbbiakat gyerekeknek. Mint meséli, évről évre a megfelelő helyszín megtalálása okozta a legnagyobb gondot. Ez volt az egyik ok, ami miatt megfontolták, hogy ingatlant vásárolnának a lakott területen kívül. Az ötlet egyébként eredetileg Lászlóban merült fel, ő beszélt először ökogazdaságról, kemenceépítésről, esetleg lótartásról. Aztán az álmaikat közös nevezőre hozták. Az elképzelésük az, hogy a házhoz hozzátoldott melléképületet és a tetőteret turistaszállóvá alakítják át kb. 30 fő részére. A romos garázsnak mennie kell, a helyén közösségi épület, ill. előadóterem épül majd. Lesz teraszos kiülő, tűzrakó-hely, talán még gémeskút és kisebb színpad is. A telket hátul kiszáradt folyómeder határolja, némi mélyítéssel esetleg kis tavacskát is ki tudnának ott alakítani. Az egy hektáros területen mindehhez megvan a kellő tér. Utána jöhetnének a vendégek. Nem klasszikus turistákat szeretnének idevonzani, hanem a szervezett programok iránt érdeklődőket: László hagyományőrző táborokat tervez, Gabi ezoterikus, önismereti, relaxációs programokban gondolkodik. A megvalósításra öt évet adtak maguknak. Hisznek a sikerben: az asszony volt férje valamivel hamarabb vett a közelben tanyát, nála már kész a vendégház, és az egész nyár be van táblázva.

Gabinak az ingatlanvásárláskor három feltétele volt: mosogatógép, bidé és gardrób legyen. Megoldható volt. „Az az igazság, hogy ez itt egy hobbitanya. Minden reggel bemegyünk dolgozni Nagymegyerre, napközben futunk a dolgunk után. Van ott irodánk, ha úgy alakul, aludni is maradunk. Azt az igazi vidéki életmódot valószínűleg nehezen viselnénk. Szóval: béke és nyugalom, de azért módjával – nevet fel Gabi. – Először falun nézelődtünk, de azt gondoltuk, ha már családi ház, akkor legyen maximális szabadság. Ne kelljen folyton a szomszédokhoz alkalmazkodni. Nálunk mindig nagy a jövés-menés, a nyarat gyakorlatilag a szabadban töltjük, sütünk, főzünk, jön a család, jönnek a barátok… Ha ehhez hozzáadom a terveinket – a táborozókat –, egy nagyobbacska falusi telek nem lett volna ideális megoldás. Ha egy év után összegeznem kéne, mivel járt, hogy kiköltöztünk a városból, sok hátrányt nem tudnék mondani. Talán annyit, hogy vasas és nitrátos a víz, így ivásra nem alkalmas. És hiába van központi fűtés, a kazánba azért be kell gyújtani. Ez egy kis kényelmetlenséggel jár, azonban minden mással elégedettek vagyunk. Négy gyermekem van, a két kisebb él velünk. A lányom most érettségizik, a fiam majd két év múlva. Ők egy kicsit nehezebben viselték a váltást, most vannak abban a korban, amikor mindig menni szeretnének valahova. De ha beindul a vállalkozásunk, talán még nekik is munkát tud adni.”

Ajánló