Tíz fiatal koreográfus mutatkozott be munkájával

Táncírók táncórája

Táncírók 2008 – hirdette a plakát magyarul, szlovákul viszont egyszerűen csak úgy szólt, Choreografi. A különbséget le lehetne zongorázni, ha nem néptáncról lenne szó, így talán lehegedülni lehetne, de azt nem szokás, legföljebb elhegedülni valakinek a nótáját, ami nem nagy öröm.

GRENDEL ÁGOTA

Öröm viszont, hogy Szlovákiában van (volt) tíz fiatal ember, aki nemcsak ropni szereti a néptáncot, hanem maga is kísérletezik táncírással, azaz koreográfia készítésével. Ezt mutatták be a napokban Pozsonyban, az Ifjú Szivek színháztermében.

Föltételezem, a laikusok azt gondolják, nem nagy kunszt a táncírás, csak el kell lesni, hogyan táncoltak a régiek, meg kell nézni néhány felvételt, a többi megy, mint a karikacsapás. Mi újat is lehetne mondani egy-egy tánccal? A csárdás az csárdás, a verbunk az verbunk, a botoló az botoló. A kosztüm pedig az adott táj népviselete. Természetesen mindez nem pontosan így van.

A csárdás valóban csárdás, de több fajtája is van, melyek igencsak eltérőek, és egyáltalán nem hasonlítanak arra, amit a tánciskolában kettőt balra, kettőt jobbra lépésekkel csárdásként vernek a tánciskolások lábába. A kosztüm, azaz a népviselet sem mindig szükséges kellék, ezt láthattuk például az első táncíró, Sánta Attila koreográfiájában, a színpadon ugyanis olyan ruhákban adták elő a gyimesi táncokat, amilyenekben napjainkban a táncházakban „buliznak”, a melegítőtől a bőrkabáton át öltözékek kavalkádja vonult fel, hamisítatlan helyi hangulatot teremtve. Természetesen azért is élvezetes volt az a néhány perc, mert az Ifjú Szivek táncosai alaposan ismerik a helyi bálok, lakodalmak, táncházak hangulatát, a nézőnek tehát nem az volt az érzése, hogy koreográfiát lát, hanem az, ezek az emberek önmagukat adják, és nagyon jól érzik magukat. Nyilván tudta ezt Sánta Attila, aki egykor szintén Szivek-táncos volt, most csak úgy jókedvéből jelentkezett a felhívásra. Dreisziger Dénes elkötelezett híve az autentikus táncok minél hűbb feldolgozásának, ezt igazolta a keszüi táncokkal, amelyet egy 1969-ben készült felvétel alapján állított össze. Madocsai Imre a pacalakai román táncrendből állított össze egy csokorravalót. Volner Nagy Melinda, az egyetlen nem Szivek-tag képes-szöveges-zenés-táncos műsorral érkezett, Kicsi leány, Katika című koreográfiája a Nőkről női szemmel alcímet kaphatta volna. Dobsa Fodor Mónika a kukoricamorzsolás, tollfosztás, fonás hangulatát idézte, pontosabban azt, ami utána következett. Lépes Anikó koreográfiáját szlovák népdalok ihlették, műsorszáma a frissesség, üdeség erejével hatott, ráadásul igazolta, hogy a lánytánc sem unalmas műfaj, csak meg kell tudni komponálni. Oláh Attila eszközökre fűzte műsorát, s produkciója azáltal lett izgalmas, hogy a különféle eszközös táncok – váska, kanász, seprű, odzemok, cigánybotoló és pásztorbotoló – egymásra épültek. Reicher Richárd ezúttal koreográfusként mutatta meg, mennyire ismeri a Dél-Alföld táncait, viseletét, zenei világát.

A koreográfiák közti szünetekben, míg a táncos ifjak és leányok a következő műsorszámra készülődtek, az Ifjú Szivek kiváló zenekarának muzsikáját élvezhette a közönség, ezúttal a régebbi előadások zenei anyagából adtak elő egy-egy részletet, régi szokás szerint kitűnő minőségben.

Címkék 

Ajánló