Változik a világ, de tud-e megváltozni?

Jelen volt Vágsellyén, 1989. november 18-ának éjszakáján, a rendszerváltó Független Magyar Kezdeményezés megalakulásánál. Az FMK jelöltjeként lett a VPN, azaz a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom koordinációs bizottságának tagja, és ő volt a november 22-én kezdődött pozsonyi, 80-90 ezres tömegeket vonzó nagygyűlések egyik szónoka.

Grendel Lajos
Somogyi Tibor felvétele

 

Alaphangként szabadjon egy személyes reminiszcenciára utalnom. Számomra életre szóló, örök emlék marad, ahogy a kulcscsörgetős nagygyűlések másod- vagy harmadnapján, ott és akkor magyarul is mondott szavait tömegováció fogadta; tíz- meg tízezrek skandálták lelkesen: „Köszönöm, köszönöm! Ďakujeme, köszönöm!” Igaz, neve a hatalmas sokadalom számára nem volt egészen idegen, hiszen akkor már nemcsak a szlovák reform- és ellenzéki értelmiség köreiben ismerték, hanem prózájának szlovák nyelvű fordításai révén hazai magyar íróként is élt az országos köztudatban. A Szlovák nemzeti felkelés terének forradalmi tribünjén azonban egyik napról a másikra botcsinálta politikus is lett. De valóban csak tiszavirág-életű politikus (még ha az FMK egyik vezető embereként 1990 februárjában pár hónapra parlamenti képviselővé kooptálták is), mert miként az a pártfegyelem vaskalaposságától irtózó, függetlenül gondolkodó értelmiségiek sajátja, ő már a rendszerváltás „másnapján” a VPN-t azért korholta, mert nem volt kellőképpen empatikus a magyarkérdéssel szemben; az FMK-ban pedig a sajátjait bírálta azért, mert az, épp a nemzeti kérdés dolgában, nem állt keményebben a sarkára. Lemondva hát a gyakorlati politizálás talmi tündökléséről, röviddel a rendszerváltás első hulláma után határozottan különválasztotta magában a politikusi és az írói énjét – az utóbbi javára. Amiről viszont napjainkig sem mondott le, hogy időről időre meg-megszólaltassa a közéleti énjét. Így huszonhárom esztendővel a ’89-es bársonyos forradalom után is ezen a frekvencián társalgunk. És mert egyben tanárember is, Grendel Lajossal a Komenský Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén beszélgetünk.
 
Meglepő, hogy nem szerepelsz a Rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok című, 2009-ben megjelent kötetben. Pedig te voltál az első (cseh)szlovákiai magyar, aki szinte napra pontosan huszonhárom éve kiálltál a Pozsony zsúfolt főterén tüntetők elé, noha akkor még nem lehetett tudni, lecsap-e a hatalom, hiszen a mellékutcákban ott állt vízágyúival, rohamosztagaival a rendőrség... Nem kerestek meg az elbeszélt történelem kötetének szerzői, vagy te zárkóztál el egy mélyinterjú elől?
Szó ami szó, sem a kilencvenes, sem a rákövetkező években nem kerestek meg. Furcsának is találtam, de hát istenem... Talán azért nem, mert az én történelmi szerepem hamarosan, már 1990 nyarán véget ért, amikor csak egy megválaszthatatlan helyen jelöltettem magam az akkori közös VPN-FMK listán, és visszatértem írónak. Az interjúgyűjtemény tavaly megjelent második kötetében, egy 2010-ben készült hosszabb beszélgetéssel, azonban már én is ott szerepelek.
 
Az élet hozta társadalmi történések sugallta véleményalkotási, megszólalási „kényszered” révén – civilként – viszont ’90 nyara óta is köztudott az elénk közéleti elkötelezettséged. Miről szólnál hát most, huszonhárom évvel 1989 novembere után?
Hosszú idő után pár hete megjelent egy írásom az autonómiáról. Annak érdekében és ügyében. Jelenleg ezt tartom a legfontosabb szlovákiai magyar kérdésnek. Kilencvenben valahogy az autonómia igényével indultunk, viszont a múló esztendők során nagyon elfeledkeztünk a szlovákiai magyar önrendelkezésről. A saját magunk felelősségéről. Annak elvéről, hogy a saját magunk dolgait saját magunk intézzük. Huszonhárom évvel a rendszerváltás után én újra a szlovákiai magyar pártok figyelmének előterébe állítom ezt a kérdést.
 
A felföldi magyarok jogos igényein kívül, értelemszerűen, bőven akadnak más, a társadalom egészét érintő gondok. Hogy pusztán a politika örvényléseinél maradjunk; az bizony manapság jobbára csak a hatalomról, a pénzről, a hangadásról, a nagypolitika cukros kosarából kihullottak visszakapaszkodásáról szól!
Arról is szól. Mint ahogy a politikára mindig is elsősorban ez volt a legjellemzőbb. Tehát a pénz, a könnyű jövedelem, a pozíció csábította a gondolkodó vagy éppenséggel kevésbé gondolkodó, de tekintélyes befolyásra vágyó embereket.
 
Eszerint ma tényleg kevés „csak” tehetségesnek lenni? Inkább a nyájszellem, a dörgölődzés, egy vályúközeli protektor szükségeltetik ahhoz, hogy valaki reményteli befutónak számítson?
Azért ennyire sarkítottan nem fogalmaznék, hiszen egy demokráciában nem jelenthet mindent a pénz-paripa-fegyver elve. Bár az szintén tény, hogy mindenért alaposan meg kell küzdeni. Természetesen, a tehetségeseknek is az érvényesülésért. Fontos, hogy valaki lehetőleg tisztességes módon legyen képes felmutatni a talentumát, mert akkor utat is könnyebben tör magának az életben. Szerencsére, manapság már senkit sem fog vissza egy politikai diktatúra. Bárki szabadon élhet egyéni szabadságának jogaival. Persze, tanácsos, hogy ehhez a tehetséggel elegy tudás is párosuljon.
 
Számba véve a mindennapok tapasztalatait, megkockáztatom: Szlovákiában tényleges demokrácia és valódi demokraták vannak?
Hát nem mondhatnám. De hol vannak valódi demokraták, noha számunkra ez nem enyhítő körülmény! Természetesen, ugyanakkor látni illik azt is, hogy 2012-ben nyilvánvalóan jobb és nyíltabb társadalmi körülmények között élünk, mint 1989 előtt. Ami pedig a szlovákiai demokráciát illeti, akörül akadnak problémák, de problémák vannak Magyarországon is. Sőt, Nyugaton szintén előfordul a demokrácia megbicsaklása.
 
Bő két évtizede egy simának remélt úton indult el a hazai társadalom, azóta viszont mind intellektuálisan és erkölcsileg, mind szociálisan kettéhasadt. Miért gyarapszik a kiábrándultak rétege?
Tagadhatatlan, hogy napjainkban sokkal több a mélyszegény ember, mint nyolcvankilenc előtt volt. És ez a morális értékrendre is kihat. A dolgok talán azért alakultak így, mert akkor túlzott elvárásokkal vágtunk neki az útkeresésnek. Nemigen gondoltunk arra, hogy az új, demokratikus társadalmi berendezkedés nem máról holnapra valósul meg. Egyszerűen hiba volt vakbuzgalommal a rendszerváltás mindenhatóságában reménykedni. Azokban a hetekben-hónapokban egy olyan társadalmat képzeltünk magunk elé, amelyik a forradalmi retorikában ugyan megállja a helyét, ám a gyakorlatban nem érvényes. Időközben megtanultuk a maguk realitásán kezelni a dolgokat. És ezt tanulgatjuk mindmáig.
 
Költőien cirkalmazva: csatázni és csalódni az osztályrészünk?
Hát igen. De nem venni részt a csatában, az is megoldás. Noha nem állítom, hogy helyes. Én nagyon hamar kiábrándultam, és íróként a saját teendőim után mentem. Persze, eközben azért változik a világ, még ha nagyon-nagyon lassan is, legföljebb generációk során.
 
E meglátás tükrében milyennek ítéled a szlovákiai magyarság jelen állapotát, a hazai gyalogmagyar gerincességét?
Szerintem a szlovákiai magyarság túlságosan kompromisszumkész. Az élet íratlan szabálya, hogy aki mindenáron kompromisszumra akar törekedni, az elsősorban önmagának árt. Ugyanakkor isten ments ennek fordítottja: kakaskodva fejjel a falnak rohanni! Mindenesetre, én határozottabban kiállnék a szlovákiai magyar ügyekben, mint azt a szlovákiai magyar politikai elit teszi, illetve tette ezt a folyamatos kormányzati pozícióban töltött, hosszú nyolc év alatt.
 
És az egyéni gerincességünk szilárdsága? Azt milyennek ítéled?
Attól tartok, hogy igazad van, amikor erről faggatódzol. Hiszen éppen az egyéni tartás, a civil kiállás bizonyítja érdemben, hogy élni merek-e a törvény adta lehetőségeimmel. Ott kellene hát kezdenünk valamiféle önösszeszedést, hogy a világ legtermészetesebb dolgaként legalább a meglévő nemzetiségi jogainkkal éljünk. Kezdve a névhasználattól a kétnyelvű hivatalos érintkezésen és több egyéb részterületen át, egészen a magyar óvodák fenntartásáig, anyanyelvi iskoláink diáklétszámáig. Mert az is igaz, hogy lustaságra, óvatoskodásra nem lehet eredményes politikát építeni – bár meglehet, hogy ezt az általam gyávának tartott polgári magatartást a demokrácia évtizedeken át tartó hiánya is okozza. Talán a fiatal nemzedéket már nem köti majd annyi félsz a múltból.
 
Eszerint, mármint kisebbségi jogaink érvényesítésének tekintetében, csupán füllentjük önmagunknak a demokráciát?
Őszintén szólva, valóban nem élünk vele elégséges odafigyeléssel. Ha a szlovákiai magyarság köreiben a civil társadalom alapvető nemzetiségi jogainak kérdései jönnek szóba, nemegyszer végletekben gondolkodunk. Vagy homokba dugjuk a fejünket, vagy fényezzük az igazságot. Pedig a nyílt véleményért, a magyar szóért nem fenyeget börtön; úgy, mint korábban, amikor évtizedeken át ennek veszélye is fennállt.
 
Jelenti ez azt is, hogy huszonhárom évvel ’89 novembere után nem is vagyunk eléggé őszinték egymáshoz?
Nem hinném, hogy azok volnánk. Sajnos, az embernek mindig is lesznek hátsó gondolatai, és ezek bizony csorbítják az őszinteségét, hogy szalonképesen fogalmazzak.
 
Verebes István, a komáromi és kassai színházaink háza táján is otthonosan mozgó magyarországi rendező mondja egy interjúban, hogy a hatalom ellen két nyakoncsíphetetlen eszköz van: az unalom, illetve a humor. Te melyik mellett teszed le a garast?
Inkább a humor mellett. Mert több is, értékesebb is. Az unalom elálmosít, beletörődővé tesz, a humor viszont hozzásegít ahhoz, hogy körbepillantva szűkebb vagy éppenséggel tágabb világomban bizonyos dolgokon tényleg csak nevetni tudjak. Bár ez inkább amolyan kínvigyor.
 
Nyolcvankilencben, tízezreknek szónokolva vajon eszedbe jutott-e, hogy széteshet az akkori Csehszlovákia?
Akkor még nem. Viszont később egyre érezhetőbbé vált ez az igény. Az, hogy a szlovák nemzet önállóvá akart válni. Pár hónap múltán pedig már csak az időpont volt kérdéses, hiszen minden ebbe az irányba mutatott. Ma úgy látom, tulajdonképpen jó, hogy ez már 1993-ban megtörtént, és nem, mondjuk, 2003-ban. Az ilyesmivel úgy vagyunk, akár a rákkal: annak korai stádiuma gyógyítható, de később végzetes lehet.
 
Néhány hét híján már húszéves a Szlovák Köztársaság. Képesek, vagy képtelenek vagyunk végre értelmesen szót váltani? Itt élő szlovákok és magyarok!
A Malina Hedvig-ügyet nézve látni illik, hogy voltak és vannak szlovákok is, akik az ő jogos igazának pártján állnak. Noha az is tény, hogy nem elegen. Hogy pedig tömeggé is sokasodjanak, arra még jó ideig várni kell.
 
Régiónkban, szerinted, miért olyan erőteljes mindmáig a nemzeti felsőbbrendűség mákonya? Kis híján negyed évszázaddal a rendszerváltás után...
Egyszerűen mert demokrácia van, és mindenki a saját őszinte valójában mutatja meg magát. Amennyiben ez vigasz, ez a mákony a kilencvenes évek Szlovákiájában jóval agresszívabb volt. De azért remélni merem, hogy előbb-utóbb esélye van a kiegyezésnek. Erre a történelmi kézfogásra már a párkányi Mária Valéria-híd átadása egy vissza nem térő alkalmat kínált. Ez az akkori mulasztás – mind jelentőségében, mind szimbólumában – egyelőre pótolhatatlan. De hát Dzurinda is, Orbán is még tapasztalatlan politikusok voltak. A tanácsadóik pedig szemellenzősek.
 
Ám ha te, a ’89-es nyíltszíni szónok is csak egy majdani szlovák–magyar kiegyezésben bízol, nem politikai baklövés pont tőled az erőszak nélküli autonómia szorgalmazása? Ahhoz többségi akarat szükségeltetik. Ez utóbbit elképzelhetőnek tartod a mai Szlovákiában?
Igen. Mert az ilyesmi a politikai pártok józan mérlegelésétől függ.
 
Mutass hát itt és most ilyen pártot!
Azt nem tudok, mert nem is mutathatok. És kivonultam a politikából, így nem is akarok mutatni. De ettől még bízhatok a józan, demokratikus észben. Én hiszek az autonómiában, a megmaradás járható útjának tartom. Bár lehetséges, hogy tévedek, hiszen meglévő jogainkkal sem élünk, ami önhibánkból megkérdőjelezi jövőbeni elvárásaink hitelességét.

Ajánló