Identitásváltás helyett: magyarnak maradni

Kik vagyunk, miért és hogyan maradjunk meg? – tette fel néhány héttel ezelőtti szalonbeli írásában a szlovákiai magyar lét és megmaradás fundamentális kérdéseit Ravasz Ábel. A szlovákiai magyar identitás kiépítése helyett írásomban a magyar identitás megtartása mellett török lándzsát.
 

MTI

Cseszkó, szlovák, tót – nincs olyan honi magyar, akinek ne lett volna ilyen vagy ehhez nagyon hasonló élménye Magyarországon (vagy rövid keresgélés után ne pottyanna ki a „családi archívumból” ilyen sztori), amikor azt kellett elmagyaráznia, bizony ő is magyar. Ugyanolyan magyar, mint a kérdést felvető és/vagy a durva választ adó pesti újságárus/győri eladó/miskolci kofa. Azzal a különbséggel, hogy egy sokkoló történelmi pillanat miatt éppenséggel egy államhatár másik oldalán született. S így történetesen más színű az igazolványa, de amúgy magyar. Mint a kérdést feltevő pesti újságárus, győri eladó, miskolci kofa. Vagy mégsem?

Magyarok vagyunk?

A kérdésre addig válaszolhatunk igennel, míg valóban magyarnak valljuk magunkat. Ha szlovákiai magyarokká válunk – s ebben a szerkezetben a szlovákiai már nem csak szimpla jelzőként jelenik meg –, akkor többé nincs jogunk felháborodni azon, ha kirekesztő módon megtagadják tőlünk, hogy mi is a magyar kulturális nemzet részei vagyunk/lennénk. 1920 óta nem tartozunk a magyar politikai nemzetbe, egy új, nem magyar identitás felvállalásával a magyar kulturális nemzetből is kirekesztenénk magunkat. Miért tennénk?

Ravasz Ábel írásában amellett foglal állást, hogy szakítsunk eddigi felfogásunkkal, s a már egyébként is épülőben levő szlovákiai magyar identitásunkat erősítsük tovább, sőt, nyíltan vállaljuk – megmaradásunk zálogaként – másságunkat. Nemcsak a szlovák többségtől, hanem az összmagyarságtól való különbözőségünket is. Ha kell, akár külső attribútumok kiépítésével.

Mások leszünk?

Kár tagadni, hogy mások vagyunk. Részben mások. Magyar szókincsünkben több tucat – sőt, akár több száz – olyan szó is található, amelyet a pesti újságárus/győri eladó/miskolci kofa nem ismer. Ha átkelünk a határon, más világ fogad minket, már a vizuális élmény elárulja, nem vagyunk otthon. (Az otthon földrajzi meghatározásként értelmezendő, hiszen nem ritkán pont a határ átlépése után érezzük úgy, hogy hazaérkeztünk.) Nagyobb és más színű az útjelző tábla, Potraviny helyett Közértet látunk. Ha pedig beszédbe elegyedünk egy anyaországival, kiejtése nyomban elárulja őt – hozzánk képest „nyálasan” beszél.

A közel százévnyi részben külön utakon járás – mi Csehszlovákia, majd Szlovákia polgárai voltunk, ők magyarországiak maradtak – kitermeli a különbözőségeket. Ám még így is sokkal több a bennünket összekötő, mint az elválasztó elem. A kérdés pedig az: a szétfejlődést választjuk vagy az összetartást? Egy új, szlovákiai magyar identitás kiépítése mellett törünk lándzsát vagy magyar identitásunkat akarjuk erősíteni? Mi a járhatóbb út, minek van értelme és milyen célok érhetők el ezek által?

Megmaradásunk identitásépítés nélkül is küzdelmes folyamat. Van arra pluszenergiánk, hogy újabb falakat építsünk? Művi eltávolodásunk a magyar identitástól, annak megtagadása ugyanis ezzel járna. A fal felhúzása után ráadásul a Ravasz Ábel által nem kívánt rezervátumban találnánk magunkat – hiszen a szlovákság és miköztünk így is húzódik már egy válaszfal.

Egy új identitásba való menekülés amellett, hogy értelmetlen, egyben maximálisan öncélú tett. Meg akarunk maradni magyarnak – innen indul(t) a diskurzus –, ezért szakítunk magyar identitásunkkal, kiépítünk egy új identitást, mert ezt meg tudjuk tartani? Végső soron mit akartunk megtartani? A magyarságunkat? Nem. A szlováksággal szembeni különállásunkat? És az mire jó, ha közben magyar identitásunkról lemondtunk? Ebben a narratívában az eredeti cél – magyarságunk megtartása – elvész, helyére a másságunk, kisebbségi létünk, nem szlovákságunk megtartása lép.

Falakat rombolni

Míg egy új identitás kreálása falépítéssel ér fel, addig a szlovákiai magyarok és a magyarok közötti különbségek csökkentése, minimalizálása a falrombolással egyenlő. A magyarországi magyarokéval teljesen azonos identitásunk sosem lesz – legalábbis a jelen keretek között, amíg államhatár választ el minket egymástól (ez ténymegállapítás, nem a határrevízió deklarálása nemzeti célként) –, ám törekednünk kell az akadályok lebontására.

Az élet számos területén ezt kell célként meghatározni, s ehhez kell a megfelelő eszközöket hozzárendelni. A nyelvhasználat területén például minél szélesebb körben igyekezni kell kigyomlálni a szlovakizmusokat, legyen szó átvett vagy elferdített szlovák szavakról, melyeknek létezik magyar megfelelője. Egy magyar óvónőtől vagy tanártól például elvárható, hogy ne párkit és horcsicát, tyeplákit és cselenkát mondjon, hanem ezek magyar megfelelőjét. A magyar identitás megőrzésének szintén fontos eszköze a kétnyelvűség érvényre juttatása minél szélesebb körben. Hogy a felvidéki magyar ne zsiadosztyokat töltsön ki a hivatalban, hanem kérvényeket, s hogy a magyar nyelv vizuálisan is belakja a magyar tájat.

Paradox módon a magyar– magyar akadálymentesítést segítheti elő az Európai Unió liberális elitek és brüsszeli bürokraták által vágyott és a konzervatív, nemzeti közszereplők által rettegett mélyebb integrációja. A különböző rendeletek, szabályok, adók, hivatali előírások és aktusok egységesítése által csökkenne a különbség a tagországok között (nálunk is pont ugyanúgy nézne ki s ugyanúgy hívnák x vagy y hivatali kérvényt, egyazon nagyságú lenne az áfa), másrészt pedig hangsúlyosabbak lennének az európai témák, aminek köszönhetően a társadalmi és politikai diskurzus jórészt ugyanazon kérdésekről folyna. Mindez azért paradox, mert a nemzeti identitás felvállalása és megtartása általában nem a liberális, hanem a konzervatív térfél prioritása. A szerepek viszont néha összekuszálódnak, gondoljunk csak Esterházy János esetére.

A szlovákiai magyar identitást építeni kívánók számára a két világháború közötti kisebbségi magyar politikus ideális személyiség lehetne – elsősorban nem a tevékenysége miatt, hanem azért, mert vele elkezdhetnék megtölteni a még üres szlovákiai magyar panteont. Ezért is furcsa, hogy a magukat nemzetiként meghatározó közszereplők miért próbálják őt az egyébként jogos rehabilitáción túl egyfajta szlovákiai magyar politikai és társadalmi példaképpé emelni – hiszen ha magyar identitásunk mellett tartunk ki, akkor sokkal szélesebb a merítés, elég felnyitni a magyarság történelemkönyvét. Szent István, Mátyás király, Széchenyi vagy Deák nem csak az anyaországi magyaroké.

Érdem kérdése?

A megmaradás záloga tehát nem egy új nép, nemzet, identitás kitalálása, a magyarságtól való elmenekülés és elszakadás, hanem az összmagyarsághoz való közeledés. A szlovákiai magyar szókapcsolatban a szlovákiainak jelzős szerkezetnek kell maradnia, ami azt jelzi: magyarok, akik Szlovákiában élnek. Avagy: szlovák állampolgárságú magyarok. Nem „szlovákmagyarok”.

Végezetül a kérdés, melyet tanult kollégám indításként az olvasónak szegezett: miért maradjunk meg? Mielőtt belebonyolódnánk a válaszadásba, vegyük észre, hogy a felvetéssel bárkit szembesíteni lehet – nem csak egy kisebbségi közösséget. Miért maradjanak meg a szlovákiai szlovákok? Ez a kérdés ugyanolyan legitimnek tűnik, mint a „miért érdemes a megmaradásra a honi magyarság”. Pontosabban: legitimnek csak tűnik, valójában nem az. Ha az lenne, ki kellene jelentenünk, hogy vannak megmaradásra érdemtelen népcsoportok, társadalmak és kisebbségek (meggyőződésem: Ravasz Ábel sem gondolja, hogy létezne ilyen kategória). Hogy vannak jobbak és rosszabbak, értékesebbek és értéktelenebbek. Nem hiszem, hogy mi értékesebbek, de azt sem, hogy rosszabbak lennénk a Gondviselés előtt, mint bármely más nemzeti közösség vagy nemzetrész. Meg akarunk maradni, mert vagyunk. Miért ne akarnánk megmaradni, magyarként?

 
 
 
 

 

Ajánló