Elkötelezetten ápolja a magyar tudósok emlékét

A legnagyobbak hű tolmácsolója - ma hatvanéves Lacza Tihamér

Pozsony |

A prágai Ady Endre Diákkör elnöke mélyen a szemünkbe nézett, majd rákérdezett: „Fiúk, a vizsgákkal hogy álltok?“ Két szobatársammal zavartan csak annyit makogtunk: „Van még néhány hátra.“ „Meg ne feledkezzetek arról, hogy a tanulás miatt vagytok itt“ - zárta le a beszélgetést. Ez volt első találkozásom Lacza Tihamérral, csaknem 40 éve.

Bátorkeszin született, 1948. november 29-én, az érsekújvári magyar gimnáziumban érettségizett. Vegyésznek készült a világhírű Károly Egyetem Természettudományi Karán. De már ekkor is volt néhány gyanús tette, ami előrevetítette, hogy nem a szerves kémia lesz élete nagy kalandja. Irodalmárokat meghazudtoló mélységű előadást tartott Németh László munkásságáról az AED egyik nagytalálkozóján. Alapítója és szerkesztője volt a Homokórának, a prágai diákok lapjának, amely bevallottan az Irodalmi Szemle ellenpontja kívánt lenni. Tanulmányai végeztével, 1972-ben a Szlovák Tudományos Akadémia Polimer Intézetének munkatársa lett. Az ifjúkori eltévelyedések nem maradnak következmények nélkül: 1975-ben már A Hét című kulturális hetilap szerkesztője, hogy a következő húsz évet e lap szolgálatában töltse.
A múlt század hetvenes éveiben még nem gyógyultak be a hontalanság éveinek sebei: a hazai magyar szakemberek egy része Csehországban, zömük Magyarországon volt kénytelen újrakezdeni életét, fájdalmasan kevesen vannak, akik a köz gondjait vállalják. Nincs, vagy elvétve akad néprajzos, ismeretterjesztő, szakmailag képzett újságíró, egyetlen intézményünk a Csemadok, amely megpróbálja a tátongó űrt kitölteni. Ebben a légkörben Lacza Tihamér teszi, amit lehet: riportokat készít, szerkesztőként dolgozik, irodalomkritikákat ír, tudományos ismeretterjesztő cikkeket közöl. Közben pontosan látja, milyen fájdalmasan kevés a magyarul publikáló szakember. Megindítja a tudomány-technika rovatot A Hét hasábjain. Ekkor kerültem közelebbi kapcsolatba vele. A bennem lappangó szándékot a felszínre hozza: rábeszélt tudományos ismeretterjesztő írások publikálására. Ez lett a több évtizede tartó együttműködésünk alapja. Ugyanígy a tudománytörténeti irodalom egyik oszlopát, Dr. Kiss Lászlót is bevonja a munkába, amivel elveti a hazai magyar tudományos ismeretterjesztés magvát.
Napjainkban is számtalanszor vagyunk tanúi annak, hogy el kívánják tőlünk orozni legnagyobb tudósainkat. A nemzeti mítoszok jegyében szinte alig akad jeles magyar személyiség, akiről ki ne derítették volna, hogy szláv gyökerekkel rendelkezik. Hiszen a legtöbb hazai tudománytörténész alapállása, hogy aki a mai Szlovákia területén született, rövidebb-hosszabb ideig itt élt, az eleve szlováknak számít, tekintet nélkül származására, és hogy ismerte-e a nyelvet. Ebben a helyzetben nem kis szerepe volt Laczának abban, hogy helyére tegye a dolgokat. Hogy emelt fővel nézhessenek szembe hazai magyarjaink az alaptalan vádakkal. Hogy örömmel tarthassák számon kincseinket: a világon a magyarok dicsekedhetnek a legtöbb Nobel-díjassal egymillió lakosra számítva.
A tudománytörténeti írások szaporodásával természetszerűleg vetődött fel egy magyar tudománytörténeti összegző mű kiadása a nyolcvanas évek elején. A javasolt cím a Kárpát-medencei tudománytörténet volt, nem sejtve ekkor, hogy negyedszázad múltán e földrajzi fogalom istenkáromlásnak számít szűkebb pátriánkban -csakhogy a korabeli pártállamban sajátos ellentmondásként anemlétező piac fel volt osztva: egyetlen hazai kiadónk azzal utasította el a könyv megjelentetését, hogy ők szépirodalommal foglalkoznak, így az állami tankönyvkiadóhoz forduljunk, ez utóbbi pedig azzal védekezett, hogy ők csak tankönyvekre szakosodtak, ezért forduljunk a Madáchhoz. Ezzel a kör bezárult. A rendszerváltozás után beérett a termés: megjelent a Lacza Tihamér, Dr. Kiss László és e sorok szerzője által jegyzett A magyar tudomány évszázadai két kötete, majd néhány év múltán a Gondolatokból épült katedrális, amely Magyarországon is nagy érdeklődést keltett, az eredeti kiadványok igazi hiánycikknek számítanak.
Közben Lacza Tihamér élete is több fordulatot vett: A Hét rovatvezetője, majd 1989 telének lázas napjaiban a lap főszerkesztője lett. A forrongó társadalmi események oly sok hazai magyar értelmiségihez hasonlóan őt is magukkal sodorták: tagja lett a Csemadok OT Elnökségének, a jobb sorsra érdemes Együttélés Politikai Mozgalom Országos Tanácsának, alapítója és alelnöke a Szlovákiai Magyar Tudományos Társaságnak. Nagy szerencse, hogy mindezek mellett ismeretterjesztésre is maradt ideje. Egyik oszlopos tagja volt az Új Szó Vasárnap című mellékletében megjelent, a magyar sajtótörténet talán legnagyobb és legszerteágazóbb vállalkozásának, a Századbúcsúztató című sorozatnak, amely hamarosan A mi huszadik századunk címen kötetben is megjelent az Utazók, felfedezők, hódítók kötetében a történelem sok jelentős mozzanatát saját szemszögéből vizsgálja; Az ókor emlékezetében a sziklarajzoktól az ábécéig az írástörténet fejlődésével ismerteti meg az olvasót; A bűvös táblázatban a vegyi elemek kultúrtörténetével foglalkozik. Ez utóbbi munkája több magyarországi egyetemen ajánlott szakirodalom.
A legnagyobb elismerést, a Hevesi Endre-díjat a Katedra folyóiratban publikált Tankönyvek hősei című sorozata hozta meg számára, ezek az írások a Lilium Aurum gondozásában a közelmúltban kötetben is megjelentek. Pontosabban: egy hatkötetesre tervezettműelső darabjaként.
A felsoroltak alapján feltételezhető, ezek után nem marad másra ideje. Pedig A Hét megszűnését követően - máig betöltetlen űr maradt utána - a Pátria rádió szerkesztőjeként készít értékes riportokat, tudományos ismeretterjesztő adásokat, szerkeszti a Szabad Újság kulturális rovatát, amolyan ujjgyakorlatként lefordított harminc tankönyvet, több mezőgazdasági szakkönyvet, újabb ismeretterjesztő köteteken töri a fejét. S ami a legfontosabb: az utolsó polihisztorok egyikeként elkötelezetten ápolja a magyar tudósok emlékét. Hogy a felnövekvő nemzedékeknek legyen mibe kapaszkodniuk. Hogy örömmel nyugtázhassák, jó dolog, érdemes magyarnak lenni, maradni. Hiszen gazdagabbak vagyunk, mint a hétköznapok meddő küzdelmeiben sokszor gondolnánk. (Ozogány Ernő)

Ajánló