Ha mást nem, egy új Waters-lemezt már köszönhetünk Trumpnak

Roger Waters negyedszázad után jelentkezett új albummal, melynek már a címe is sokatmondó (és tájainkon asszociál a rendszerváltásból való széles körű kiábrándulásra is): Is This The Life We Really Want? 

TASR/AP-felvétel

Az emberek három csoportra oszthatók: a törtető, hataloméhes disznók, akik mások szenvedéseiből profitálnak, az őket szolgáló, nekik lihegő kutyák, illetve a közönyösen, passzívan bólogató birkanép. A kivételek a szabad szájú lázadók, akik a disznók szemébe merik mondani: „Fuck you, we’ll not listen to your bullshit and lies” (B…d meg, nem hallgatjuk tovább  a szarságaidat és a hazugságaidat). Roger Waters évtizedek óta közéjük tartozik, s bár a fenti gondolatmenet az 1977-es, Animals című albumra vezethető vissza, a Pink Floyd géniuszának szenvedélyes, szókimondó előadásában 40 év után is éppoly aktuális és elgondolkodtató.

Roger Waters negyedszázad után jelentkezett új albummal, melynek már a címe is sokatmondó (és tájainkon asszociál a rendszerváltásból való széles körű kiábrándulásra is): Is This The Life We Really Want? (Valóban ilyen életet akarunk?). Waterst minden bizonnyal Donald Trump győzelme inspirálta, hogy újra felvegye a kesztyűt, és szarkazmusával földbe döngölje az embereket a hangyák szintjére degradálni igyekvő „politikus disznókat” (akiket, mint a címadó dalból kiderül, ezúttal az amerikai elnök testesít meg), eközben pedig sokadszor is szót emeljen a közöny, a háborúskodás és a félelem szülte gyűlölködés ellen.

A Pink Floyd klasszikusa - Pigs (Three Different Ones) - Donald Trumpra "szabva":

Az énekes-dalszerző mind a szöveg, mind a zene szintjén folyamatosan visszautal korábbi munkáira. Elsősorban az olyan Pink Floyd-klasszikusok hatása érezhető, mint a már említett Animals, a The Wall és a The Final Cut. Az új lemez hangulatában is ezekhez áll közelebb, zordabb, melankolikusabb és nyersebb, mint az előző két,  populárisabb dalokat is felsorakoztató szólóalbum (Radio K.A.O.S., Amused to Death). Bár a keményebb hangzásokat vonósokkal és filmzenéket idéző futamokkal vegyítő progresszív rock dermesztő szépségével ezúttal is teljesen magával ragad (Waterstől nem is várhatunk mást), néha mégis az az érzésünk támad: a zene csak aláfestésnek kellett, hogy egy vén rocker még utoljára az éterbe ordíthassa haragját és frusztrációját. Talán éppen a már említett Pink Floyd-utánérzés miatt olyan furcsa a gitárszólók, és legfőképpen David Gilmour virtuóz gitárjátékának hiánya.

Waters új albumán a menekültválságra is reagál egy torokszorító dallal:

A lemezt három szerelmes dal zárja, ezek közül a Wait for Her az egyetlen szerzemény, melynek szövegét nem Waters, hanem egy palesztin költő, Mahmoud Darwish jegyzi. Az album végkicsengése tehát pozitív: a szerelem, a másokkal való törődés megtörheti a közönyt és a gyűlölködést, hiszen, ahogy a szerző egy korábbi interjúban nyilatkozta: „a szeretet a legerősebb fegyver, amellyel az emberiség rendelkezik.” Tudom, elég nagy közhely, de Roger reszelős hangján előadva, a világ egyik legjobb zenekarát idéző tónusokkal alátámasztva még mindig meggyőzően tud hatni.

Roger Waters: Is This the Life We Really Want?, Columbia 2017.

Értékelés: 9/10

Ajánló