„Bácsi, meg fog ölni?“

„Bácsi, meg fog ölni?“ - kérdezte a cirokseprő mögé bújt ötéves Tonya Rudakova egy szép, barna szemű náci tiszttől, miután az beleeresztett egy sorozatot a szomszéd kisfiúba, aki az asztal alatt rejtőzködött. Ebben a pillanatban a másik katona jelentette, hogy talált a szomszéd szobában négy kiscicát.  A nácik kézbe vették őket, mosolyogtak, játszottak velük, végül elengedték őket az utcán. Aztán lelőtték Tonya Rudakova anyukáját is, és felgyújtották a házat. A kislány és a bátyja a csodával határos módon menekültek meg.

A Nők a tűzvonalban átdolgozott kiadása tavaly, a „háború gyermekeit” megszólaltató Utolsó tanúk idén jelent meg magyarul
Recenzióink Alekszijevics eddig megjelent műveiről:

Szvetlana Alekszijevics, a Nobel-díjas belorusz írónő 1985-ben két, az „oral history”-t, a dokumentumriportot és a szépprózát ötvöző könyvvel robbant be a köztudatba. Mindkettő a második világháborúról, pontosabban a nagy honvédő háborúról szólt, de merőben másként, mint az addigiak: először jutottak szóhoz a borzalmakat átélt nők és gyerekek; vallomásaikból, visszaemlékezéseikből a világégés egy jóval hétköznapibb, de egyszersmind megindítóbb és fájdalmasabb, emberibb képe rajzolódott ki. Mivel ez a kép a hivatalos propagandával szemben túlságosan deheroizált volt, és mentes a kötelező pátosztól, az írónőnek a megjelenés előtt komolyan meggyűlt a baja a cenzorokkal. A Nők a tűzvonalban átdolgozott, bővített kiadása tavaly, a „háború gyermekeit” megszólaltató Utolsó tanúk idén jelent meg magyarul az Európa Könyvkiadó gondozásában.

Amint a fenti töredékből is kitűnik, az Utolsó tanúk Alekszijevics más műveihez hasonlóan a válogatott borzalmak krónikája, melyek annál megrázóbbak, minél ártatlanabbak az elszenvedői. Ezúttal pedig a legártatlanabbak kerülnek a középpontba: kisgyerekek és kamaszok, akik nem csupán a testi-lelki épségükkel, sok esetben a szemük előtt megkínzott, kivégzett szeretteikkel, hanem a gyerekkorukkal, gyermeki álmaikkal és boldogságukkal is fizettek egy háborúért, melyhez közük sem volt, és melyet a felnőttek kényszerítettek rájuk. „A gyerekkor idejét elveszítettem, az kihullott az életemből. Gyerekkor nélküli ember vagyok, gyerekkor helyett nekem háború jutott“ – vallja az egyik visszaemlékező, már felnőtten, több évtized távlatából.

Ahogy Alekszijevicstől, a történelem viharai által tépett-szaggatott „kis nagy emberek“ sorsának, érzéseinek e kiváló krónikásától megszokhattuk, a borzalmak kimondása, a megrendítő, elhallgatott élmények felszínre hozása ezúttal sem öncélúan történik, és nem is csupán az elrettentés végett. Az ártatlanok szenvedése a háború – bármelyik háború – abszurditását emeli ki, melyre olyan képek is ráerősítenek, mint például a temetőből „kibombázott“ szülők, nagyszülők látványa. „Úgy hevertek ott, mintha még egyszer megölték volna őket...“ Az abszurdig fokozott embertelenség, a felfoghatatlan kegyetlenség sötétségében fényesebben ragyog, felértékelődik az emberség, az önfeláldozás egy-egy megható példája is. Megrendítő ugyanakkor, hogy néhány esetben az állatok „emberségesebben“ képesek viselkedni a kétlábúaknál; több visszaemlékező kiemeli, hogy négylábú társának köszönheti az életét, sőt egyikük emlékművet emeltetne a leningrádi blokád kutyáinak. A könyv egyébként elgondolkodtató párhuzamot von a gyerekek és az állatok között – egyformán kiszolgáltatott, tehetetlen áldozatai ők a felnőttek kegyetlen háborúskodásának.

Az „utolsó tanúk“ többsége négy-öt éves, vagy még fiatalabb volt a háború kitörése idején. Ebből következően a könyvben szereplő száz visszaemlékezés nagy része nem koherens, kerekre zárt történet, hanem különálló, villanásszerű emlékek halmaza, melyeket néha az elszenvedett traumák okozta emlékezetkiesés tesz még szaggatottabbá. Az eredmény egy komor színű emléktöredékekből összeálló, különös mozaik az emberiség eddigi legvéresebb tragédiájáról, melynek szörnyűségei, brutalitása és az, hogy mindezt hogyan voltak képesek gyerekek is átvészelni, 21. századi, európai ésszel szinte felfoghatatlan.

Alekszijevics könyve új megvilágításból, „testközelből“ mutatja be a történelem egyik legsötétebb epizódját, közelebb hozva ezáltal a kort a mai olvasóhoz, s talán a fiatalabb nemzedékekhez is. A mű kapcsán érdemes elgondolkodni azon is, hány gyerek él ma is háborús övezetben, hányan kénytelenek menekülni az öldöklés miatt, vagy éppen gyerekkatonaként fegyvert fogni, és az életüket, de legalábbis a gyerekkorukat áldozni a felnőttek egy újabb abszurd háborús játékában.  

Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk. Gyermekként a második világháborúban. Európa Könyvkiadó, Budapest 2017.

Ajánló