Benkő Géza halálára

Sokat szidtad a „rendszert”, a szakmát, tele voltál cinizmussal, néha szkepszissel, de rendületlenül művelted, amihez a legjobban értettél. És még nagyon sokra voltál hivatott.
Benkő Géza (1969-2017)
Somogyi Tibor felvétele
Drága Géza, bocsáss meg nekem, amiért nem véleményeztem a novelláidat. Azt mondtam a telefonba, hogy ez nem telefontéma. Hogy üljünk le majd egy kávéra, úgyis gyakran összefutunk az ország különböző szegleteiben. Hogy van idő…
 
Október 27-én Galántán te voltál az egyik jutalom az Arany Opus díj két nyertese számára; felolvastad egy irodalmi pályázat legjobb munkáit, mint jeles színművész. A teremben csak páran tudták, hogy szintén írsz, egyre lelkesebben és egyre jobban. A nyelvemen volt, hogy ilyet te is tudsz, de nem mondhattam el, mert a rendezvény végére eltűntél. Dolga van még, mindig rohan – tárta szét a karjait a szervező. Akkor láttalak utoljára.
 
Édesanyám a napokban kérdezte, megnézze-e 22-én Rimaszombatban a kassai Thália Színház Páratlan párosát. Nem egy eget rengető előadás, de azért nézhető, főleg Benkő Géza jó benne – válaszoltam. Mindez persze most már passzé.
 
Engedd meg, hogy idézzek egy részletet utolsó előtti, november 4-i novelládból. Majd utána elmondom, miért. „Isten itt is elbújt előlem, vissza kellene fordulnom, gázt kellene adjak, felgyorsulni százhúszra, a földút végén felrohanni a töltésre, nem kanyarodni jobbra, hanem átrepülni a töltésen és hosszú, jóleső röpte után a lassú, álmos folyó medrébe süllyedni, s ott nem húzni le az ablakot, hogy beömöljön a víz s fullasszon meg szinte azonnal, még egy kis ideig nézni a köröttem levő víztömeget, megbarátkozni a feketeséggel, a hideggel, ami lassan, ahogyan csorog az utastérbe a folyó szennyezett vize, belemar a lábamba, kúszik még feljebb, hogy levegő után kapkodó számba folyjon, eltelítse a tüdőmet, esélyt sem adva Kháronnak, hogy megtaláljon, a ladikjából nem látni le a mélybe, különben is megszokta, hogy a parton várják, én ülhetnék időtlen időkön át a volán mögött, a biztonsági övem fogságában, senki nem találna hullámra, a megváltás is elkerülne, csak egy eltűnt lennék egy rendőrségi listán, keresnének kis ideig, munkaköri kötelességből, majd a kutya sem törődne velem, ahogy éltemben, úgy holtamban sem, hát tényleg gázt adok, a kocsim nekilódul, de a töltés helyett ki a főútra, majd be a városba, a lakásom kulcsát sosem kellett keresnem, mindig a jobb zsebemben van, most is, csak leparkolom az autót a ház előtt, úgy zárom magamra a lakást, mint aki évek óta nem volt itthon, s most nem várna másra, csak egy kis magányra, csak egy kis csöndre, ami olyan áldásos tud lenni egy ideig.”
 
Az egész egyetlen mondat, sokkal hosszabb, mint az itt olvasható részlet. Benne van a reményvesztettség, de a végén ott pislákol a remény is. Pont ilyen voltál. Sokat szidtad a „rendszert”, a színházi szakmát, tele voltál cinizmussal, sőt néha szkepszissel is, de rendületlenül művelted, amihez a legjobban értettél. Ha most azt mondanám, nemzedéked legjobbja voltál a hazai magyar színtéren, az olyan lenne, mintha így utólag kezdeném dicsérni a blogodon közzétett írásokat. Pedig nemzedéked legjobbja voltál, ezt mindenki tudja a szakmában. Szerintem sokan irigyeltek is a szabadúszás miatt, illetve az ezzel kapcsolatos bátorság miatt, hogy mertél szabad lenni bármi áron. Hogy merted a nehezebb utat választani ebben a túlélésre berendezkedett világban. És még nagyon sokra voltál hivatott.
 
Akkora elkeseredettséget érzek most, hogy képtelen vagyok hideg fejjel búcsúzni tőled. Mert ha elragad egy embert a halál, az mindig arra figyelmeztet, hogy eleve vesztett helyzetből indulunk, hogy bármelyik pillanatban alulmaradhatunk valamivel szemben, ami erősebb nálunk.

Ajánló