„Talán befészkelnek a koponyájába...“

Cormac McCarthyt nem kell bemutatnunk. Az isten gyermeke című korai regénye, hála Morcsányi Júlia ihletett fordításának, úgy szól magyarul, mintha a Barbárokat a Sátántangóba oltották volna, megspékelve némi Totth Benedekkel. 

Szól, mondom, mert felejthetetlen akusztikája van a patikamérlegen kimért egyszerű és összetett mondatoknak, mintha a tudat legmélyének szürkés zaját fordítanák le emberi beszédre. 
E mondatok jórészt mellérendelésben állnak, ahogy az összetett mondatok tagjai is, „és“ kötőszóval, de vessző nélkül következnek egymásra. Így követik nyomon a 27 éves szociopata és pszichotikus Lester Ballardot, gyűlölettől gyilkolásig, égő viskótól jeges barlangjáratokig, önkielégítéstől nekroszexig. Az ő világában nincs ok-okozat vagy előzménykövetkezmény, csak vak sodródás, a sérült vitalitás kétségbeesett rángásai. Még az sem egyértelmű, hogy gyilkosságsorozatát a regény első lapjain leírt események idézik elő: elárverezik a házát, földönfutóvá válik. Persze az olvasó narratívát akar, kiegészíti az ellipsziseket, és igaza is van, de ez a világ Ballard redukált világa. Mintha testére szerelt kamerával követnénk végig, csak ritkán láthatunk olyat, amit ő nem néz vagy nézhetne. 
Például az arcát. Egyszer megpillantja ugyan az elfutó patakban, de sosem kap közelit, identitást. Ahogy a szereplőket is alig ismerjük meg, nincs itt jellem, csupán pár remek jelenet, mert csak annyiban fontosak, amenynyiben Ballard világába keverednek, de jórészt csak észlelésének perifériájáig jutnak. Kivéve vágya tárgyait, a fiatal lányok élő majd holt testét. 

A szövegnek azonban van egy másik irányú, centrifugális mozgása is: amikor a bestialitástól a transzcendencia felé emelkedik a tekintet. Nemcsak a metaforikus leírásokra, látványelemekre gondolhatunk. A búcsúi fejezet például egy tűzijátékkal végződik, amikor Ballard megpillant egy fiatal lányt, miközben a lövöldében korábban nyert plüssállatokat tartja a kezében: „E széthulló, kénköves galaxis áradatában (a lány] meglátta hogy a mackókat tartó férfi figyeli őt és ő meg közelebb húzódott a mellette lévő lányhoz...“ Az idézetben a transzcendens és a patologikus találkozásának lehetünk tanúi, ami beleillik az egész könyvön végigvonuló játék - báb - halott test alkotta motívumhálóba. A báb itt olyan lényt (is) jelent, melyet sötét erők mozgatnak láthatatlan huzalokon. Ballard is játszik áldozataival, de skalpjukból parókát készítve, ruháikat felöltve maga is bábbá válik. A civilizáció alatti Amerika kitaszított monstrumává. Az olvasó azonban, a jórészt kimért, eltávolító hang ellenére, személyes iránymutatást kap, rögtön a második oldalon. Mintegy mellékesen jegyzi meg az elbeszélő a főszereplőről: „Isten gyermeke, talán éppúgy mint te.“ Hogy ki ez a te? Annak felemelő próbája McCarthy könyve. 

Cormac McCarthy: Isten gyermeke. Magvető, 2017. 208 oldal. Értékelés: 9/10 

Vida Gergely

Ajánló