Szórakoztatás extrákkal

Amikor egy színház magáról a színházcsinálásról, annak fontosságáról, társadalmi presztízséről, örömeiről, nehézségeiről akar szólni, olyan darabot választ, amelyen keresztül mindez megmutatható. Megannyi színdarab enged bepillantást ebbe az izgalmas, titokzatos világba, nekünk, magyaroknak például itt a Liliomfi.

Lax Judit (Mariska) és Madarász Máté (Liliomfi) az előadás egyik jelenetében
Németi Róbert felvétele

Jó érzés rádöbbenni, hogy Szigligeti Ede darabja egy mesterien felépített, kortalan remekmű. A vígjátéki fordulatok szellemes és alapos kiaknázása mellett a magyar színjátszás kezdeteiről, a vándorszínészlétről és a korabeli társadalomról is sokat elmond, csak úgy mellékesen. Ráadásul önéletrajzi ihletésű, hiszen a szerző is nemesi sarj volt, akit apja kitagadott, mert tisztes hivatás helyett a színészi pályát választotta. Azért vette fel a Szigligeti Ede nevet, mert saját családnevét sem használhatta ebben a lenézett szakmában, nehogy szégyent hozzon atyjára, Szathmáry Józsefre (akinek neve csak emiatt maradt fenn). Szigligeti szép karriert futott be, volt színházigazgató, száznál is több darabot írt, húsz drámát fordított le – köztük Shakespeare műveit. A Liliomfit 1849 decemberében mutatták be, és máig rendszeresen szerepel a Kárpát-medence magyar színházainak műsorán, ami nagy szó.

A kassai Thália Színházban Telihay Péter rendezte az Artner Szilvia által átdolgozott, nyelvileg kissé modernizált verziót, melyhez Lakatos Róbert írt remek, változatos, egyszerre igényes és szórakoztató dalbetéteket. A többféle stílust ötvöző „soundtrack” önmagában megérne egy alapos méltatást. Most legyen elég annyi, hogy engem szinte mindig zavar a szereplők dalra fakadása egy-egy jelenet közepén, ebbe az előadásba azonban olyan finoman és szervesen épülnek bele a dalok, hogy öröm nézni. Van, hogy négyen is énekelve vitáznak, diskurálnak a színpadon, tisztára mint egy operában.

Az ultramodern díszletet a rendező tervezte, Király Adriennel közösen. Jól (ki)használható, többfunkciós panelektből áll, nekem főleg a zsinórpadlásra emlékeztető „mászóka” tetszett, ahova a két gazfickó, Liliomfi és Szellemfi felszalad, ha épp kámforrá kell válni, vagy hallgatózni ajánlatos. A padlóra szórt farsangi szerpentinhalmokat azonban feleslegesnek érzem, mert bár hatásosak, mint a felvonások elején a díszletre vetített tenger, keveset tesznek hozzá az előadáshoz.

Nem tudom, akad-e, ki nem ismeri a történetet, vagy nem látta Makk Károly 1954-es filmjét Darvas Ivánnal a címszerepben, de azért röviden felvázolom az alaphelyzetet: Mariska, az úrilány és Liliomfi, a vándorszínész egymásba szeret. Liliomfi valójában unokaöccse Szilvai professzornak, aki egyszersmind Mariska gyámatyja, de erről a fiatalok nem tudnak. Azt sem tudják, hogy a professzor egymásnak szánta őket. Szerepjátszások és félreértések tömkelege szolgál a humor forrásául, tulajdonképpen végig azon szórakozunk, hogy senki sem tudja a másikról, kicsoda.

Madarász Máté jó választásnak bizonyult a címszerepre, csakúgy, mint Nádasdi Péter Szellemfi szerepére – a kettős remekül működik. A Mariskát alakító Lax Judit is hozza a kezdetben naiv, később öntudatra ébredő szerelmes lányt. A prímet azonban Gyuri pincér (Ollé Erik) és Erzsi (Rab Henrietta) szerelmespárja viszi. Többet civakodnak, mint amennyit évődnek egymással, mégis szikrázik a levegő, amikor színpadon vannak. Van egy rendkívül merész húzás is az előadásban: Szilvai professzort Vasvári Emese alakítja. Ezt a „nemcserét” az itteni közönség nehezen emészti, kötve hiszem, hogy elég nekik a műsorfüzetben olvasható rendezői magyarázat, hogy tudniillik „mindenképpen olyan személyt kerestem, aki a professzor titokzatos alakját a saját személyiségének extravaganciájával hitelesíti”. Főleg azok a helyzetek furcsák, amikor a számító Kányai fogadóst hagyományos eszközökkel is remekül hozó Bocsárszky Attilával kerül össze a szürreális Szilvai professzor. Az embernek valahogy az az érzése, hogy a a tavalyi, kassai-komáromi Bányavakságban bevált kiváló magyarországi színésznőt mindenképp foglalkoztatni akarták, de nem találtak neki szerepet ebben a darabban, ezért kénytelenek voltak megerőszakolni a sztorit. Van még egy megfejtendő rejtvény: a szomszédasszony figurája (Varga Lívia), akit kerekesszékbe ültetett a rendező, ám ez az egyébként hálás színpadi eszköz nincs igazán kihasználva az előadás során.

A Liliomfiba szerelmes vénkisasszony nevelőnő, Kamilla szerepét viszont sikerült szépen kidomborítania Varga Szilviának, valamennyi jelenete egyszerre humoros és szánalmat keltő. Illés Oszkárt is „megtalálta” az ifjú Schwartz karaktere – vagy inkább fordítva. Egyedül az zavaró, amikor a harmadik felvonásban tíz percen át ül a színen az idősebb Schwartzot alakító Pólos Árpád mellett, és mindketten egykedvűen nézik a fergeteges tempóban zajló lelepleződéseket.

Apropó: tempó. Egy félreértéseken és furfangos megvezetéseken alapuló komédiának ez kulcsfontosságú tényezője. Telihay Péter rendezésében minden a megfelelő időben, a megfelelő kivárással, poentírozással zajlik. Le a kalappal a kassai színészek előtt (is), talán a Páratlan párosban voltak kitéve utoljára ekkora igénybevételnek precizitás szempontjából, de abban kevesebben jöttek-mentek a színpadon, mint most. Összességében: a Liliomfi többet kínál egy háromórás szórakoztatásnál. És ez jó.

Ajánló