Tompa Mihály haláláig sajnálta, hogy elégette Petőfi összes levelét

Rimaszombatban és környékén több intézmény viseli a nevét, a szavalóverseny résztvevői is jól ismerik, Magyarországon azonban manapság kevesebb figyelmet kap. Miért érdekes a ma emberének Tompa Mihály – erről beszélgettünk Szűts-Novák Ritával és Patonai Anikó Ágnessel, az Országos Széchényi Könyvtár irodalomtörténészeivel, a költő születésének 200. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás kurátoraival. 

Tompa Mihály
A 19. század egyik legnépszerűbb magyar költője, a népi-nemzeti irányzat képviselője, emellett református lelkész. Rimaszombatban született 1817. szeptember 28-án. A sárospataki kollégiumban tanult, már diákkorában írt költeményeket. Felsőbb tanulmányai során bölcsészetet, jogot és teológiát tanult. Megismerkedett Petőfi Sándorral, tagja lett a Tízek társaságának, Arany Jánossal levelezni kezdett. 1847-ben a Szuhay Mátyás című költői elbeszélése dicséretben és jutalomban részesült a Kisfaludy Társaság pályázatán. Az év tavaszán Beje lelkipásztora lett, később Keleméren és Hanván volt lelkész. A szabadságharcban tábori lelkészként vett részt. Leghíresebb költeményei a szabadságharc leverése után keletkeztek, A gólyához, valamint A madár, fiaihoz című allegóriái kéziratban az egész országban elterjedtek. Hazafias versei miatt kétszer be is börtönözték Kassán, egyszer hat, másodszor pedig nyolc hétre. Családi életét tragédiák árnyékolták be, mindkét kisfia korán meghalt, ezután a költő teljes letargiába zuhant, egészsége is megrendült. Tompa 1868. július 30-án hunyt el Hanván. 

 

Hogyan változott Tompa Mihály megítélése az évtizedek során?
 
Patonai Ágnes: A maga korában nagyon népszerű volt, s kultuszát próbálták is fenntartani. Egy ideig szerepelt az iskolai tananyagban, de mára onnan is és az irodalmi kánonból is nagyrészt kikerült. Ahogy Vaderna Gábor említette a kiállítás kapcsán szervezett kerekasztal-beszélgetésünkön, ennek egyik oka az, hogy nem maradt fenn irodalmi hagyománya. Míg Arany Jánost a mai költők is valamilyen szinten elődjüknek tekintik, s költői örökségét felhasználják alkotásukban, ez Tompáról nem mondható el.
 
Ha megállítanánk Budapesten egy járókelőt, mekkora eséllyel tudná, ki volt Tompa Mihály?
 
Szűts-Novák Rita: Jobb esetben a legismertebb három munkáját tudná felsorolni: A madár, fiaihoz, A gólyához s a Pusztán című verseket ismerné. Mi viszont Ágival úgy gondoljuk, ideje újra felfedezni Tompát. Ági kedvence a Szécsi Mária című költemény, az enyém pedig a Szuhay Mátyás, amelyről kevesen tudják, hogy ugyanúgy a Kisfaludy Társaság 1846-os pályázatán indult, mint a Toldi, és második helyezést ért el.
 
Mit adhat Tompa a mai olvasónak az említett verseken kívül?
 
Szűts-Novák Rita: Szerintem nagyon érdekesek az egyházi tevé­keny­ségével kapcsolatos dokumen­tumok, emlékbeszédek, sírbeszédek. Ezek azonban még feldolgozásra várnak.
Patonai Ágnes: Az egyházi munkássága mindenképpen figyelmet érdemel, nemcsak szakmai szempontból, hanem a laikusok részéről is. A Magyar Elektronikus Könyvtárban már fent van Tompa Mihály összes költeménye, nem kell ahhoz még csak a könyvtárba sem eljönni, hogy valaki felfedezhesse magának a verseket. Viszont ha valaki Budapesten jár, mindenképpen érdemes eljönnie az Országos Széchényi Könyvtárba, hiszen akár egy napijeggyel kikérheti ezeket a dokumentumokat a raktárból. Egész más érzés egy 19. században kiadott kötetet kézbe venni, mint a neten olvasni.
 
Petőfit, Aranyt és Tompát a nagy költőtriászként szokás emlegetni. Milyen volt a hármójuk kapcsolata, milyen gyakran találkoztak?
 
Szűts-Novák Rita: Nagyon heves volt a kapcsolatuk! 1845-ben Petőfi és Tompa már megismerkedett Eperjesen, Tompa és Arany pedig 1847-ben kezdett levelezni, de öt évig nem is találkoztak. Ettől függetlenül mindhárman nagyon lelkesen és könnyen írták le versekben és levelekben is, mennyire szeretik egymást. Tompa és Arany első találkozásának nagyon kedves a története. Mindkettejükben egyre erősödött a vágy, hogy végre találkozzanak, és Tompa 1852 februárjában meglátogatta Aranyt. De akkoriban az, hogy nem találkoztak, azt is jelentette, hogy nem is tudták, hogyan néz ki a másik. Tompa a bemutatkozásnál nem árulta el a kilétét, hanem egy Fejér megyei poétának adta ki magát, s lobogtatott egy köteg verset. Arany nem volt nagyon lelkes, hogy megint jön egy fiatal, akinek muszáj belenézni a verseibe, de valószínűleg egy tehetségtelen senki. Tompa továbbment a színészkedésben, elmondta, hogy neki már jelentek meg versei – álnéven. Akkor már felcsillant Arany szeme, megkérdezte, mi az az álnév. Tompa felugrott: „Tompa Mihály!”, megölelték egymást, és attól kezdve még szorosabb lett a barátságuk. Ezután még három évet kellett várni arra, hogy a családjaik is találkozni tudjanak, ez végül Hanván történt meg.

Patonai Ágnes és Szűts-Novák Rita
Fotó: Dobóczi Zsolt/OSZK
 
Patonai Ágnes: Petőfi és Tompa kapcsolata eleve problematikus volt, személyes és szakmai ellentétek is voltak közöttük. Végül annyira összevesztek, hogy Tompa el is égette Petőfi összes levelét, amit utána élete végéig bánt. Egyébként a triumvirátus kifejezés nem túl szerencsés, és ezt ők maguk is érzékelték. Tompa előbb vált ismertté Petőfinél, s eleinte népszerűbb is volt. Amikor Petőfi megfogalmazta, hogy Arany, Tompa, Petőfi a nagy triumvirátus, akkor ő volt az, aki csatlakozott a másik kettőhöz. Tompa azonban élete végén azt írta, köszönettel tartozik azért, hogy a másik két költő magához emelte. Érdekes, hogy önmeghatározásában is milyen nagy szerepet játszott ez.
 
Mi volt az ellentétek oka Tompa és Petőfi között?
 
Patonai Ágnes: Petőfi eléggé vehemens volt, nagyon könnyen megsértett bárkit. Valamennyire tudta ezt ellensúlyozni némi öniróniával, de a sértődékeny Tompával szemben ez nem volt elég, ő azonnal mindent a szívére vett. A kritikát sem fogadta mindig jól. Nem volt mindegy, kitől és hogyan kapja a bírálatot, Petőfi viszont nem törődött azzal, hogy belegázol-e Tompa lelkivilágába, vagy sem.
Szűts-Novák Rita: Petőfi arra kérte Aranyt és Tompát is, hogy kizárólag az Életképek című folyóiratban publikáljanak, amelyet ő szerkesztett Jókaival. Ebbe mindketten bele is egyeztek, de Tompának akkor már voltak leadott versei a Vahot Imre által szerkesztett Pesti Divatnál, ezeket pedig nem akarta visszakérni. Amikor ezt Petőfi megtudta, nagyon felháborodott. A triumvirátusban Arany volt az, aki igyekezett a feleket békíteni. A kiállításunkon látható egy levél, amit Tompa címzett Aranynak, de a levél Arany kézírásával van megírva. Mi erre a magyarázat? Arany lemásolta Tompa levelét, és továbbküldte Petőfinek, hogy kibékítse őket, de ezzel csak azt érte el, hogy Petőfi is megharagudott rá, meg Tompa is. 
 
Patonai Ágnes: A kor viszonyai nem tették lehetővé a gyakori személyes találkozásokat, ezért amikor mégis együtt tölthettek egy kis időt, az számukra és az utókor számára is nagyon komoly jelentőséggel bírt. Erre példa lehet az is, hogy a murányi várterem ajtajára Petőfi és Tompa is rávéste a nevét – ezt az ajtódarabot ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik –, és az is, amikor Arany János és Tompa Mihály végre találkozik, sokévnyi levelezés után. A természetükből eredően Tompa és Petőfi kapcsolata alapvetően ellentmondásos volt, végül Arany békítő szándéka ellenére is teljesen megromlott. Arany viszont mindig megtalálta az utat Tompához, ha voltak is nézeteltéréseik, ő könnyebben el tudta ezeket simítani.
 
Szinte már úgy hangzik, mint egy szappanopera…
 
Szűts-Novák Rita: Az emberi tulajdonságok ugyanolyanok voltak akkor is, mint ma. Tompa például pletykál is a leveleiben. Szerepel a kiállításon egy levél, amelyet Tompa egykori diáktársának, a Szatmárban élő Böszörményi Károlynak írt. Petőfiről ezt írja: „Őt Szatmárba bizonyos szerelmi kalandorság vitte, Szendrey Julcsa, ennyit tudok, a neve, s aztán írj róla, ha tudsz.” Ez egy nyári levél, az év őszén Petőfi el is vette „Szendrey Julcsát”, és gyönyörű hitvesi verseket írt hozzá. Az is érdekes, hogy miután Petőfi eltűnt, és Szendrey Júlia 1850-ben hozzáment Horvát Árpád történészhez, a közvélemény nagyon negatívan nyilatkozott róla, és Tompa is „semmirevaló perszónának” írja le egy Aranynak írott levelében.

A Virágregék című kötet sok díszes kiadást megért
 
A levelezésben egyébként Petőfi eltűnése is téma Tompa és Arany között?
 
Szűts-Novák Rita: Amikor Tompát Kassán bebörtönözték, az 1852 októberéig neki írt leveleket elkobozták, és azok el is tűntek. A Tompa válaszleveleiből, amelyek Aranynál maradtak, azért leszűrhető, hogy mindketten egyre reménytelenebbnek tartják, hogy a barátjuk előkerül. Ahogy múlik az idő, Tompa is egyre inkább enyhül  meg Petőfi irányába. 
 
Tompa költészetével kapcsolatban sokszor kritikaként merül fel, hogy allegóriái túlságosan szájbarágósak, túl egyértelműek voltak. 
 
Szűts-Novák Rita: Valószínűleg az volt a célja, hogy mindenki megértse. Pedig lehet, hogy jobban járt volna, ha kicsit rejtettebben lázadozik. Egyrészt akkor megjelenhettek volna a versei, másrészt  nem került volna börtönbe sem, hiszen ezek miatt a versek miatt börtönözték be kétszer is, mielőtt 1853-ban végleg felmentették. De ezek az írások nagyon népszerűek voltak, és ezek hozták meg számára az ismertséget. Nem véletlen, hogy ezeket találjuk meg a magyar oktatásban is, bár én szívem szerint bevenném a Szuhay Mátyást is a Toldi mellé a tankönyvekbe. 
 

A díszes emlékkönyv a kiállítás egyik legérdekesebb darabja
 
A maga korában nagyon népszerű volt Tompa Olajág című kötete is, amiről ma szinte alig esik szó. 
 
Szűts-Novák Rita: Az Olajág abban volt különleges, hogy nőknek szóló imádságokat, fohászokat tartalmazott, ezt a kötetet a feleségének ajánlotta Tompa. Ez okozott is egy kis dilemmát számára, hogy merje-e az asszonynak dedikálni, megkérdezte az ismerőseit, nem kínos-e ez. Megnyugtatták, hogy egy református lelkész esetében ennek helye van. Ez a kis könyv akkoriban nagyon sok kiadást megért, de már száz éve nem adták ki, most jelent meg ismét, hiteles másolat formájában. 
 
Hogyan jelent meg Tompa munkásságában a családi tragédia, hogy mindkét gyermekét elvesztette?
 
Szűts-Novák Rita: Tompa mindig is családra vágyott. 1850-ben pár hét után meghalt első gyermeke, Kálmán, s 1853-ban született második fia, Géza is csak négy évet élt. Ez az időszak – a második gyermek életének évei – az amúgy melankóliára és hipochondriára hajlamos Tompa számára maga volt a Kánaán. Sokkal harmonikusabban alkotott, boldogabbak, vidámabbak voltak a levelei is, kedves szerelmes verseket írt a feleségének. Amikor a második gyermek meghalt, Tompa jó néhány évre elhallgatott. Arany ekkor írta azt Tompának: „Reszkess tehát egy levelezői szörnyetegtől!”, amivel arra utalt, hogy folyamatosan fogja piszkálni, mert szeretné kirángatni a mély letargiából. De Tompán ezután a betegsége tünetei is kezdtek elhatalmasodni. 1866-ban diagnosztizálták Bécsben, hogy szívtúltengése van. Ez ugyan halálos betegség, de ha valaki nem él stresszes életet, évtizedekig elélhet vele. Tompára egész életében jellemző volt a halálvágy, de amikor ezt a diagnózist megkapta, már teljesen feladta a harcot. Ebben az is közrejátszott, hogy nem volt utóda, akiért felelősséget érzett volna.
 

A kiállításon 17 tárlóban láthatók a dokumentumok
 
 
Tompa halála után meddig élt még a Tompa-kultusz? Mikor veszett ki a köztudatból?
 
Szűts-Novák Rita: A Felvidéken, különösen Gömör megyében nagyon szépen ápolják Tompa kultuszát a mai napig is, de tulajdonképpen már a halála utáni 10–20 évben kezdett kikopni a köztudatból. Arany is nagyon elszomorodott ettől, hogy a barátját kezdi elfelejteni a közvélemény. Bár manapság is szeretnek a költőtriászról beszélni, nem feltétlenül kell Tompát Arannyal és Petőfivel együtt emlegetni. Volt egy másik élete is, amivel foglalkozni kellene – az egyházi munkái, hiszen ezekkel együtt volt ő Tompa Mihály.
 

Ebben a levélben Tompa Szendrey „Julcsát” emlegeti
 
Fekete könyv és omladozó lak
 
A „Nincs talán még elfeledve a dal” című kiállítás december 20-ig tekinthető meg az Országos Széchényi Könyvtárban Budapesten. A Tompa Mihály születésének 200. évfordulója alkalmából rendezett tárlaton 17 vitrinben tekinthetők meg különböző dokumentumok, levelek, kötetek, térképek, újságcikkek, amelyekből nemcsak Tompa, a költő, hanem Tompa, az ember alakja is kirajzolódik. A kiállítás változatos anyagába nemcsak az OSZK törzsgyűjteményéből és kézirattárából, hanem a térképtárból, a színháztörténeti tárból, a zeneműtárból és az aprónyomtatványi tárból is kerültek dokumentumok. Mindkét kurátor elárulta, melyek a személyes kedvencei a kiállításon. 
 
„Egy Rádely Júlia nevű lány 1856-ban arra kérte Tompát, írjon az emlékkönyvébe, s ez az emlékkönyv a mi kézirattárunkban van. Az emlékkönyv önmagában is nagyon szép kiállítású dokumentum, minden lap más színű. Tompa egyébként egy sötétzöld lapra írt – mesélte Szűts-Novák Rita. – A másik kedvencem Tompa híres-hírhedt „fekete könyve”, amit a Magyar Tudományos Akadémiától kaptunk. A könyvet Tompa halála évében, 1868-ban küldte el a jászai káptalanhoz, azzal a kéréssel, hogy csak ötven év múlva nyissák ki, és ha publikálják, az MTA kapja a befolyt összeget. 1918-ban ünnepélyes keretek között nyitották ki a könyvet, s tényleg publikálták. Száz, Tompa környezetében megtörtént eseményt dolgoz fel, s ezek  leginkább az emberi gyarlóságról szóló történetek. Rá lehetett ismerni a szereplőkre, ezért kérte Tompa – a felesége nyomására egyébként –, hogy várjanak a publikálással.”
„A Szécsi Mária című költemény mellett nagyon szeretem Az én lakásom című verset is. Ez Tompa keleméri otthonáról szól, nagyon vicces szöveg, s azt énekli meg, milyen rossz állapotban van ez a lak, ahová friss házasként hazavitte a feleségét. Emellett nagy kedvenceim a korabeli birtoktérképek is” – tette hozzá Patonai Ágnes.
 
 

Ajánló