Mindennapi vallásosságunk tegnap és ma

Európa-szerte sok szó esik a kultúrák közti kibékíthetetlen ellentétekről, amelyek abból erednek, hogy nem ismerjük egymást. Ezért a néprajzi tekintetnek sok dolga van ma Európában.

Hagyomány, változás és innováció kéz a kézben járnak. A vallásosságban is.
Képarchívum
A néprajz dolga
 
Ma a néprajztudomány sajátos gondokkal küzd, amelyek közül az egyik legnagyobb létének és hasznosságának magyarázata és „igazolása” a külvilág felé. Ez kisebb részben vezethető vissza saját hibájára, és sokkal inkább arra, hogy a társadalom még ma is azt gondolja, az etnográfia egyetlen tárgya a már szinte csak múzeumi értelemben élő ún. paraszti kultúra vizsgálata. Természetesen ezzel is foglalkozik, de messze nem kizárólagosan, mivel mára testvértudományával, a kulturális és szociálantropológiával együtt lényegében minden olyan jelenség érdekli, amely az embert, mint társadalmi és kulturális lényt meghatároz. Mindezt pedig számos esetben az emberekhez, az „adatközlőkhöz” közel lépve, mindennapi valóságukat megérezve és megértve teszi.
 
A Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja és a Selye János Egyetem A népi vallásosság közép-európai kontextusban (Etnológiai és folklorisztikai aspektusok) címmel tartott nemzetközi konferenciát október 27-28-án Komáromban. A hat országból érkező összesen 19 – cseh, magyar, szlovák és német – előadó egyebek mellett a bevezetőben is emlegetett szemléletmód mentén hozott példákat arra, hogy ma mit és hogyan tud megragadni a néprajz, ezen belül pedig mit tud elmesélni elődeink, illetve a mi vallásosságunkról. 
 
Népi vallásosság, hivatalos vallás
 
Minden tudomány, amely az emberi kultúrával foglalkozik, számot vetett már azzal a különbséggel, amely a „népi” és a „magas” értelemben vett kultúra között feszült. Talán a néprajz és a kulturális antropológia küszködött ezzel a leginkább. Az ilyen értelemben vett két kultúra közti súrlódásokról, harmóniáról, átfedésekről, kölcsönös hatásokról a vallásosság kétségtelenül sokat képes elárulni. 
A keresztény egyházak, mint intézményesült, komoly státusszal és hatalommal rendelkező intézmények érdeke általában az volt, hogy a hívek vallási képzeteit és gyakorlatait kontrollálják. Ez azonban nem mindig érvényesült, és erre számos példát találunk a magyar népi vallásosság világában. Erdélyi Zsuzsanna, a néhány éve elhunyt komáromi születésű folklorista írt úgy a néphit számtalan történeti rétegét hordozó archaikus imákról, mint amelyek lelki többletet biztosítottak elmondóiknak sokszor az egyház tudtán kívül és akarata ellenére. A konferencia egyik plenáris előadója, Tatiana Bužeková gondolatmenete szerint az egyházi és a népi képzetek és gyakorlatok közti különbséget gyakran az eredményezi, hogy előbbiek túl elvontak, összetettek, és ezek mellett a mindenkori „nép” konkrét és egyszerű formák kialakítására törekszik. 
 
Az említett kézzelfogható többletek iránti vágy benne él a ma emberében is. Az Etnológiai Központ konferenciáján több olyan jelenkori példáról volt szó, amely jól láthatóan mutatta: ma sem igazodunk mindenben az egyházi útmutatásokhoz, hanem azok mellett, azokon túl és azokkal szemben is létrehozunk új áhítati formákat. Lengyel Ágnes szólt a Nógrád megyei Pásztóban található könnyező Szűz Mária-szoborról. A jelenség egészen új, idén júniusban eredt meg a szobor könnye, rövid idő alatt hívők tömegeit vonzotta a kisvárosba, és még napjainkban is tart. A Váci Egyházmegye mindössze egy diplomatikus közleményben reagált, elvont vallási értékeket helyezett szembe óvatosan a könnyezéssel. Az emberek attitűdjén azonban mit sem változtattak. „Igény van a csodákra a hívek részéről”– szögezte le Lengyel, de mindezt kritikai él nélkül.
 
Vallás és politika
 
A lelki többlet mellett, azzal együtt időnként „világi” többletről is beszélhetünk, például az ún. szakrális kisemlékek, tehát az út menti keresztek, feszületek, szobrok stb. esetében. Mindez jól megmutatkozott két fiatal kutató, Turcsányi Dániel és Psenák Emese előadásaiban: sokszor az egyéni presztízs, sőt, a politikai célok voltak az emelés legfontosabb szempontjai, nem pedig az isteni jelenlét felmutatása és megélése. L. Juhász Ilona Esterházy János alsóbodoki keresztútjáról beszélve mutatott rá, hogy a vallásosság könnyűszerrel ötvöződhet aktuális politikai és ideológiai célokkal, illetve harcokkal.
Vitathatatlan a magyar nyelvterületen az a neonacionalista trend, amely a magyar őstörténet újraértelmezésében és átformálásában nyilvánul meg új jelenbeli identitásformákat is eredményezve. A kérdéskört kutató Povedák István szerint jól megfigyelhető, ahogy „megszületnek” az új tanok és elméletek. A konkrét példák egyszerre zavarbaejtőek és érdekesek. A Magyarok Országos Gyűlése elnevezésű eseményen például a figyelmes megfigyelő egy Nagyboldogasszony Hajlékának hívott nomád kinézetű sátor tetején kettős keresztet vehet észre, amely viszont mégsem igazán keresztény jelkép, hanem egy egységet jelképező rovásírás-jel. 
 
Olyanról is tudni, amikor az ilyen eseményeken résztvevők katolikus máriás-énekeket énekelnek, de úgy, hogy átköltik azokat, mert szerintük azok túl pesszimista kicsengésűek. Emellett nem kevésbé érdekes az a folyamat, ahogyan az olyan „klasszikus” szerzők, mint Badinyi-Jós Ferenc vagy Zajti Ferenc kidolgozták és megalkották Jézus Krisztus magyar származásának elméletét és történetét. Povedák István rámutatott: a keresztény tanításokhoz az említett szerzők nem nyúltak, ellenben ott alkották meg az elméleteiket, ahol a leghalványabb a tudásunk, ez pedig Krisztus gyermekkora és származása. Műveiket ma tíz-, ha nem százezrek olvassák a magyar nyelvterületen, illetve újabb és újabb továbbgondolásokat generálnak.
 
Jól látszik tehát, hogy a vallásosság sosem steril, a világtól elzárt jelenség, épp ellenkezőleg: mindenki értelmezi, újraértelmezi keresztény hitét, hozzáigazítva az aktuális politikai és kulturális környezethez. Hagyomány, változás és innováció kéz a kézben járnak.
 
Másokat kutatni, másokról beszélni
 
A társadalmi környezetünk sokszínűségével való szembesülés akkor sem problémamentes, amikor valaki hivatásos kutatóként próbálja azt értelmezni. Komoly dilemmákat válthat ki például az alternatív magyar őstörténetekkel és történetírással foglalkozó kutatóban az, amivel találkozik. Lehet, hogy magánszemélyként elveti azt, amit lát, de kutatóként mégis el kell fogadnia, mi több, meg kell éreznie és értenie, hogy a jelenség mit jelent azoknak, akik e kultúra hordozói.
 
Liszka József etnológus felvetette, hogy a néprajzkutatónak vajon miért olyan nehéz a jelenben találkoznia a neonacionalizmusba oltott hiedelemjelenségekkel, amikor pl. a racionálisan szintén nehezen elfogadható régi népi hiedelmekkel, praktikákkal különösebb idegenkedés nélkül képes foglalkozni. Jézus Krisztus magyar származásának hangoztatása miben más, mint amikor valaki vámpírokról vagy nyomódémonokról beszél? A felállás látszólag vagy ténylegesen ugyanaz: a „racionális”, elemző kutató áll szemben a „irracionális” képzeteket termelő világgal, és ez még talán akkor is igaz, ha az előbbi esetben inkább van szó ideológiáról is, és nem puszta népi kultúráról. A kérdésre adott válaszokat még nem dolgozta ki a kortárs magyar néprajz, ez a közeljövő egyik kulcsfontosságú feladata lesz.
 
Kétségtelen, hogy egy bizonyos mértékig védeni is kell a különféle hiedelmeket és az ezekkel összefüggő gyakorlatokat ápoló embereket és csoportokat, különösen, ha azokról az adatközlőkről van szó, akik bizalmukkal kitüntették a kutatót. Védelem lehet az is, hogy tisztelettudóan beszélünk érzéseikről és gondolataikról, mint ahogyan tette ezt Lengyel Ágnes a pásztói csoda esetében. Povedák Istvánt pedig ugyancsak Pásztó kapcsán egy kritikus hozzáállású internetes hírportál kereste meg, de ő végül elutasította a felkérést. Senki sem szereti ugyanis, hogy olyanok vizsgálják a kultúráját, akik voltaképpen ellenségesen viszonyulnak hozzá. Nem kis mentális feladatot jelent mindez az etnológusnak: a magánszemélynek sokszor kell elfogadható mértékig zárójelbe raknia magát, másként a kutató személy nem tud dolgozni.
 
Tény azonban az is, hogy például a neonacionalizmusba ágyazott hiedelmek társadalmi súlya egyre jelentősebb, egyes esetekben pedig kikezdi nemcsak az egyházak, de a hivatásos tudomány tekintélyét és tevékenységét is, mi több, ezek a hiedelmek bizonyos pontokon szélsőséges eszméket is hordozhatnak. Nem világos még, hogy utóbbi szereplők részéről mi a jó stratégia. Tudni olyan keresztény papokról és lelkészekről, akik tudományos kutatók nyilvános segítségét kérték a legkülönfélébb hiedelmek és elméletek ellen. Povedák István, aki a leginkább érintett ebben a témában, bevallotta: még nem tudja, mi a teendő. Abban azonban aligha tévedhetünk, hogy a kutatónak terepen kell lennie, és írnia kell arról, amit megfigyel, a többi majd elválik.
 
Végezetül hasznos lehet megemlíteni a konferencián elhangzottak alapján, hogy Európa-szerte sok szó esik a kultúrák közti különbségekről és kibékíthetetlen ellentétekről, illetve arról, hogy a radikális állásfoglalások sokszor abból fakadnak, hogy a „másikat” nem ismerik közelről, nem látják és érzik át gondolkodását, mindennapi életét, vallásosságát. Hogy nem pusztán a kontinentális közbeszéd számára aktuális keresztény-muszlim ellentétre érdemes itt gondolni, az a konferencia anyagából is jól látszik. Az európai társadalmakban számos más törésvonal van, így a kereszténységen belül is. Innen nézve nyilvánvaló, hogy a néprajzi „tekintetnek” sok feladat van és lenne ma Európában, és hogy a felvezetőben emlegetett igazolási kényszer valójában tárgytalan, nyitott ajtókon kopogtat.
 
Vataščin Péter

Ajánló