Engedd hazámat értenem

Amikor két nagy tudású, igazi magyar és színtiszta européer beszélget történelemről, nemzetről, populizmusról.

Lengyel Lászlónak nem ez az első „beszélgetőkönyve”. Néhány évvel ezelőtt Surányi Györggyel, majd Várszegi Asztrikkal beszélgetve született meg két nagyszerű interjúkötete. Bár az interjú elnevezés pontatlan, mert Lengyel mind a két könyvében egyenrangú beszélgetőtársként van jelen. Most pedig Markó Bélával közösen hoztak létre egy kiváló opust Erdélyről, Magyarországról, a nacionalizmusról és a populizmusról. 
 
Az 1989-es fordulatot követő rendszerváltozáson kívül beszélgetnek történelemről és irodalomról is. Párbeszédük mindvégig nyílt és őszinte. Lengyel olyan természetességgel faggatja Markót a legérzékenyebb témákról is, mintha csak otthon, a konyhában beszélgetnének a családi ügyekről, Markó pedig úgy válaszol neki, mintha régen látott testvérének számolna be az elmúlt két évtized történéseiről.
 
A könyv bevezetőjében a szerzők arról beszélgetnek, hogy miben különbözik Erdély Magyarországtól. Megemlítik a transzszilván jelleget, mely nem egyszerű regionalizmust jelent, hanem multikulturális hagyományt. Csakhogy a multikulturalizmus a trianoni Magyarországon teljességében ismeretlen. Nem véletlen tehát, hogy a magyarországi ember sokszor nem tudja követni a kisebbségben élő „testvérei” gondolkodását és értékrendszerét.
 
Erdély mágikus ereje
 
Akkor hát mitől van szinte mágikus ereje Erdélynek? Mi van a mai magyar társadalom Erdély-nosztalgiájának a hátterében, kérdezi Lengyel, és azonnal válaszol is rá: véleménye szerint a magyar társadalom többsége nem az erdélyi magyarokkal érez együtt, hanem Erdély tájaival és egyes városaival. Lengyel szerint ugyanez érvényes a Felvidékkel kapcsolatban is. A Felvidék igazi vonzerejét nem az itt élő emberek alkotják, hanem a Tátra ormai, a kassai dóm, Rozsnyó és Komárom terei és utcái. Merthogy „ez mind a mi miénk volt”.
 
Szó esik a mai Magyarország másik „zavaró” jelenségéről is, mégpedig a nemzeti kérdés és a demokrácia értelmezése közti „félreértésekről”. A jobboldali polgár előhúzza a nemzetiségi kártyát, és „nem vagy magyar” felkiáltással leüvölti a baloldali ellenfelét, aki erre előkapja a demokrácia kártyát, és azzal vág vissza, hogy te pedig „nem vagy demokrata”. Az egyik fél demokráciából buktat meg mindenkit, a másik meg a nemzeti érzésből ad elégtelent mindenkinek, aki nem úgy érez és gondolkodik, ahogyan ő. És máris létrejön az áskálódó, gyűlölködő társadalom, melynek neve Magyarország.
 
A beszélgetőkönyv tagolása kitűnő. Két nagyszerűen felkészült ember részletesen végigmondja Erdély történetét a Bethlenektől és Báthoryaktól kezdve egészen máig. Markó beszámol a Ceauşescu-időszak kisebbségpolitikájáról, a falurombolásokról, az erőszakos asszimilációról és az egész rendszer züllöttségéről.  
 
 
Lengyel erre megemlíti, hogy a romániai magyar közösséget képviselő RMDSZ legnagyobb tette az, hogy részt vállalt a román jogállam kiépítésében és működtetésében. Markó Béla ennek a folyamatnak a részleteiről beszél, érthetően és pontosan. Szó esik a gyűlölködéssel terhelt román–magyar kapcsolatokról, a bonyolult útvesztőkről, és arról is, hogyan látja és értékeli a mai Európa, a nemzetállamok kialakítására tett új kísérleteket Közép-Kelet-Európában. 
 
Brüsszelnek nincs gyógyszere
 
Markó Béla beszél az EU-val kapcsolatos tapasztalatairól is, melyek nem sok jóval kecsegtetnek a nemzetiségi kisebbségek jövőjével kapcsolatban. Az olyan nemzetiségi konfliktusokra, melyek 1989 után alakultak a térségünkben Brüsszelnek nincs „gyógyszere”, mondja Markó, majd több olyan esetet felsorol, melyek megoldását az EU-tól várták Erdélyben, ám hamarosan kiderült, hogy ezeket a konfliktusokat az EU nem tudja, talán nem is akarja megoldani. És a legutóbbi hónapok spanyol eseményei nyomán Brüsszel (sajnos) expressis verbis kijelentette, hogy a „katalán” kérdés Spanyolország belügye. 
 
Ezzel kapcsolatban „mindössze” az a kérdés, hogy a nemzetállami jelleget egyre jobban kidomborító keleti tagországok (Szlovénia az egyetlen kivétel) hogyan fogják összhangba hozni beolvasztó törekvéseiket a modern európai jogrenddel. Markó Béla és Lengyel László ugyanis egyértelműen kifejti, hogy bár az EU-val szemben nekik is komoly kifogásaik vannak, ámde jelenleg az EU-nak nincs alternatívája. Több mint hét évtizede nincs háború Európában, megnyíltak az egykor drótkerítéssel és aknazárral védett országhatárok, a fiatalok ismert nyugati egyetemeken és főiskolákon tanulhatnak. Egyre többen dolgoznak Ausztriában, Németországban és Nagy Britanniában is. Persze a dolog hátulütőiről sem feledkeznek meg. Főleg arról, hogy egyre több értelmiségi hagyja el Kelet-Európát. Nekünk mégis Nyugat felé kell mennünk, mondják a szerzők.
 
Csak piacként kellettünk
 
Markó keserűen emlékezik azokra az időkre, amikor kiderült, a Nyugatnak „ránk nem partnerként, hanem piacként van szüksége”, és „hogy az emberi jogoknál fontosabb… a nyitott, protekcionizmustól megtisztított gazdaság, amelyben sorra nyugati cégek nyerik meg a versenytárgyalásokat”. 
 
Ezután részletesen beszél a hatalmas méreteket öltött korrupcióról, a pártfinanszírozásról és a privatizáció mocsaráról. Ezeknél a fejezeteknél némi hiányérzetem volt, mert bár Lengyel többször rákérdezett a dologra, Markó (természetesen) nem árult el semmit a magyarok, illetve az RMDSZ „sáros” dolgairól. És arról sem mond el részleteket, miért döntött úgy, hogy feláll, és átadja a marsallbotot Kelemen Hunornak. 
 
Elbeszélése szerint az RMDSZ nagyon nehéz helyzeteket élt át, amikor egyszerre lőttek rá Pestről és Bukarestből. Szól arról az időszakról is, amikor hosszú időn át sündisznóállásba dermedve védték a magyar kisebbség jogait és pozícióit az egyre durvábban megnyilvánuló román nacionalizmussal szemben, és közben védeni kellett magukat a pesti és erdélyi vádaskodókkal szemben, akik az RMDSZ minden lépését árulásnak titulálták.
 
Íróként is nagyot alkotott
 
A könyv vége felé Markó Béla stílusa érezhetően megváltozott. Ezeken az oldalakon már nem a precízen fogalmazó pártelnök mondja el gondolatait Erdélyről és a világról, hanem Markó Béla, a költő. És Markó nemcsak pártelnökként alakított nagyot (Majthényi László szerint ő volt az elmúlt 25 év legnagyobb magyar politikusa!), de íróként, költőként is. Észrevételei és gondolatai az erdélyi irodalomról, Erdély helyéről Európában pontosak és frappánsak.
 
Az „Engedd hazámat értenem” a letehetetlen könyvek csoportjába tartozik. Két nagy tudású, igazi magyar és színtiszta européer gondolkodását követhetjük végig 480 oldalon keresztül. Jó szívvel ajánlom ezt a szép és okos munkát a politikusoknak, politológusoknak, értelmiségieknek, „a nemzetért aggódó” polgároknak, valamint a fiatal generáció tagjainak. Mindenkinek, aki érteni szeretné hazáját.
 
Hunčík Péter
 
Lengyel László – Markó Béla: Engedd hazámat értenem, Budapest, Helikon Kiadó, 2017

 

Ajánló