Zokogva búcsúzott a válogatottól Ďurica

Nem ilyennek szoktuk meg – határozottnak a párbajokban, kőkeménynek a kapu előtt, higgadtnak és összeszedettnek a mérkőzés utáni interjúk során. A norvégok elleni válogatott meccs előtt azonban Ján Ďurica nem tudta visszatartani a könnyeit. Ez volt az utolsó mérkőzése a nemzeti csapatban.

A dunaszerdahelyi születésű játékos tizenhárom éve, Japán ellen debütált a szlovák labdarúgó-válogatottban. Azóta összesen 91 válogatott meccsen szerepelt, ezeken négy gólt szerzett. Győztes mérkőzésen búcsúzott – Ján Kozák együttese Lobotka hosszabbításban szerzett góljával 1:0-ra verte Norvégiát.

A játékot tekintve csak közepes meccs volt, a körítést tekintve talán még az sem. A nagyszombati Anton Malatinský Stadionban elveszett a 6000 néző, de ők legalább megadták a módját egy kivételes játékos búcsújának: a holt időkben (ebből nem volt hiány!) mindig Ďuricát éltették.

A szlovákok mezőnyfölényben játszottak, a második félidőben sokkal több lehetőségük is volt ellenfelüknél, de sem Hamšík lövései, sem Duda próbálkozásai nem találtak utat a kapuba. Már-már mindenki elkönyvelte, hogy a szlovákok harmadik egymás elleni meccsükön sem tudnak gólt lőni Norvégiának, de akkor jött Lobotka, és egy szép akció végén egy nagyszerű lövéssel eldöntötte a meccset. A szlovák középpálya „motoregerének” ez volt a második válogatott gólja – az angolok elleni vb-selejtezőn a 3., most a norvégok elleni barátságos meccsen a 90+3. percben talált be…

Aztán már minden Ďuricáról szólt. A 36. életévét december 10-én betöltő hátvéd kislányával a karján járta körbe a stadiont, állva tapsoltak neki, mialatt a kivetítőn a csapattársai üzeneteit játszották le.

Ďurica mindig az a játékos volt, aki otthagyta a szívét a pályán, s egyike azon keveseknek, aki sikerek és kudarcok után is mindig kiállt az újságírók elé, akkor is, ha esetleg rajta ment el a meccs. Utoljára sem sietett, válaszolt minden kérdésre, aláírt minden kártyát, készséggel pózolt minden képhez. Ezúttal már könnyek nélkül, de meghatottságát nem leplezve.

„A himnusz alatt már nem lehetett bírni. Sok volt már ez nekem egész héten. Nem mutattam, de azért mélyen érintett, hogy minden a búcsú körül forgott. A himnusz alatt már nem tudtam visszatartani a sírást, de talán ki is kellett adnom magamból az egészet, hogy aztán csak a meccsre koncentráljak” – magyarázta Ďurica, és nevetve hozzátette, csapattársai egész héten azt kérdezgették, fog-e sírni: „Én meg mindig azt válaszoltam, fiúk, én tényleg nem tudom! De végül nekik is meglett az örömük, láthatták, ahogy bőgök.”

Ha egy játékos búcsúzik, általában az a szokás, hogy néhány perccel a lefújás előtt lecserélik, hogy az egész stadion megtapsolhassa, Ďurica azonban végig a pályán maradt. „Fél szemmel rá is néztem az edzőre, nem készül-e cserélni, de láttam, hogy elégedetten ül a kispadon, úgyhogy azt gondoltam magamban, ha elégedett, akkor nem kell felbosszantani” – mosolygott a hátvéd. Az utolsó percben jött győztes gólnak nagyon örült, de azt is kiemelte, fontos számára, hogy olyan meccsen búcsúzhatott, amelyen nem kapott gólt a válogatott.

A kérdésre, nem várt-e kicsit több nézőt, a tőle megszokott józansággal válaszolt: „Mindenkinek hálás vagyok, aki eljött. Sokan nézték a meccset a tévében is, ők is biztosan szorítottak nekünk. Most már én is átállok a nézők közé, én is tizenkettedik játékos leszek. Bár úgy érzem, továbbra is ennek a remek társaságnak a tagja maradok. Egészen el vagyok érzékenyülve, egész nap azt mondogattam a többieknek: fiúk, hiányozni fogtok, szeretlek benneteket.”

Ján Kozák szövetségi kapitány is dicsérte a Trabzonspor játékosát. „Amikor a válogatotthoz kerültem, Ďurica teljesítménye is stabilizálódott. Négy és fél éven át kiváló kettőst alkottak Maťo Škrtellel. Jano nagyszerű ember, aki tudja, mikor kell elmenni. Ha három hónap múlva már új selejtezősorozat kezdődne, még lehetett volna beszélni a folytatásról, de másfél év már hosszú idő” – vélekedett Kozák.

Ajánló