Az a fránya demokrácia

Sokaknak csak akkor „tetszik” a demokrácia, amikor éppen az általuk választott párt kormányoz.
Mennyire akarjuk a demokráciát? A Pew Research Center a világ több mint harminc országában ismét felmérte, hogy a választók hogyan viszonyulnak a kormányzati formákhoz, azon belül is a demokráciához. 
A demokrácia az egyik játékszabálykészlet a hatalomgyakorlásra, mellette ott sorakozik például a katonai diktatúra, az autokrácia, a monarchia és a többi lehetőség. A történelem eddig azt mutatja, hogy a legkevesebb államon belüli és államközi erőszak a demokráciát jellemzi. Úgy is mondhatjuk, hogy a legkiszámíthatóbb játékszabályok a demokráciában vannak, nem beszélve az emberi és szabadságjogokról. Persze egy diktatúrát is nevezhetünk bizonyos szempontból kiszámíthatónak, de abban sem egyéni növekedésről, sem egyéni szabadságról nem beszélhetünk. 
 
Ily módon tehát a demokráciánál maradtunk, az összes kihívásával és hibájával együtt, mint a legkevésbé rossz megoldásnál – a történelem egyelőre e döntést igazolta Európa és az USA számára, például két világháborús kivéreztetés és a gyarmatbirodalmak összeomlása ellenére is a hidegháborút a transzatlanti demokrata tábor nyerte. 
 
A magyarországi válaszadók 18 százaléka volt teljesen elkötelezettek a demokrácia iránt, 60 százalékuk kevésbé, de még pozitívan elkötelezett, és 15 százalék óhajtana más kormányzati formát. A globális arányokhoz képest ez gyengébb eredmény, mivel ott 23 százalék elkötelezett, 47 százalék pedig gyengébben elkötelezett, 13 százalék „választana” más formát. Az a bökkenő, hogy a fejekben sokszor összekeveredik két dolog. Sokaknak akkor „tetszik” a demokrácia, amikor éppen az általuk választott párt kormányoz, egyébként pedig „nem tetszik”. Ezzel az a gond, hogy az „én pártom” alternatívája nem a diktatúra, hanem bizony az ellenzékből érkező kormány. 
 
Máshogy fogalmazva, a mai napig kevés a tudatos demokrata, akik képesek a saját pártpreferenciájukat és a kormányzati formát elkülöníteni. Tehát akkor is a demokrácia mellett állnak, amikor éppen nem kedvelik a kormányt. A demokrácia az egyetlen bevált forma arra, hogy ne feltétlenül egzisztenciális kérdés legyen a hatalom. 
 
Ebből következik a másik félreértés: az elégedetlen demokraták a valódi reformok hajtói. Azok, akik a forma mellett kiállnak, és a demokrácia játékszabályain belül vagy más vezetőket választanak (de olyanokat, akik elfogadják a játékszabályokat!), vagy a demokrácia intézményeit építik, reformálják. Kisebb vagy nagyobb parlament, halmozott mandátum vagy szétválasztott, korrupcióellenes ügyészség vagy nagy egységes nyomozóiroda, sokáig lehetne folytatni a sort, bőven van variáció akár csak az európai demokráciák működésében. Ez is az erőssége ennek a formának, hogy alakítható a helyi igényeknek megfelelően. 
 
A lényeg tehát az, hogy ha elégedetlenek is egyesek a kormányzati eredményekkel vagy a politikusok kisebb-nagyobb hányadával, akkor lehet mást választani, lehet mást jelölni, vagy – horribile dictu – akár biztatni olyanokat, akiket szívesen látnánk helyi vagy más vezető pozícióban. A demokrácia alakítható, nem személyfüggő, sőt, éppen addig működik csak, amíg nem személyektől függ, hanem az intézményrendszer tartja egyben. Ez pedig a polgárok felelőssége. Csakhogy ez felelősséget jelent mindenki számára: ápolni, gondozni, nem csak szidni kell a rendszert.

Ajánló