Levél Szókratésznak

Eddig abban a meggyőződésben éltem, hogy létezik értelmiségi és tudós etika. Amelyiknek a sajátságos esete a társadalommal és az emberrel foglalkozó tudósok etikája. 
Mindannyiunk által tisztelt és példaképünknek tekintett Szókratész!
 
Méltatlan utódodként szeretném kikérni tanácsodat egy olyan ügyben, amely Téged is foglalkoztatott mindig. Erkölcsi kérdésről lenne szó. Mégpedig olyan erkölcsi dilemmáról, amely a tudás embereit kíséri lépten-nyomon: Milyen kapcsolatban van egymással a megszerzett tudás és a személyes integritás? Feltételezhetjük-e szoros kapcsolatukat, avagy a kettő más-más úton jár? 
 
Hogy megértsd, mire gondolok, felemlítek egy olyan – sok évszázaddal a halálod után történt – eseményt, amely rávilágít a kérdésemre. Egy reneszánsz tudós eljutott addig a felismerésig, hogy az egyház által képviselt nézettel szemben, a Föld nem a világmindenség központja, hanem mozgásban levő égitest. Az inkvizíció rákoppintott az illető tudós körmére, mire az visszavonta a nézetét, de a bírósági épületből kilépve nagyot toppantott a lábával, és azt mondta: „Mégis mozog.” 
 
Ő ezt megtehette minden lelkiismeret-furdalás nélkül, mert az ő korában már úgy vélték, hogy ha a meggyőződés valami olyasmire vonatkozik, ami a véleményünktől függetlenül fennáll, és amit a véleményünk változtatása nem érint, akkor az ilyen nézetingadozás megbocsátható. De mi van akkor, ha állításom tárgyának fennállása éppen nézetemtől függ? És ha a nézetemet megváltoztatom, akkor az megszűnik létezni?
 
Nos, azért szólítottalak meg téged, Mesterünk, mert te éppen ebbe a dilemmába ütköztél bele akkor, amikor elítélésed után barátaid és tanítványaid arra próbáltak rávenni téged, hogy szökj meg az ítélet elől, mert az élet fontosabb, mint a vélemény. Biztosan sok és megfontolandó érvet hoztak fel emellett, de te nem fogadtad el az érvelésüket. Megfogalmaztad azt a tudóserkölcsi axiómát – amelyet ugyan a huszadik században egy-két illusztris utódod megszegett, de meg nem szüntetett –, mely szerint az ember dolgaival foglalkozó gondolkodó csupán a saját személyes hitelességével tudja garantálni állításai igazságát.
 
És most jutottam el a konkrét dilemmáig, amelyik miatt Téged szólítalak. Adva van egy több éve fennálló intézmény (a Fórum Intézet nevet viseli), amelyben arra méltó férfiak és nők munkálkodnak saját közösségük létének tudós feltárásán. Ezek a kutatók munkásságuk eredményével „akkreditálták” ezt az intézményt. (Ne haragudj a számodra idegen kifejezésért. Te így is tudni fogod, miről van szó.) Az intézmény eredményei hitelesek. Pedig stabilnak és állandónak nem mondható gazdasági háttérrel érte ezt el. Ezt csupán azért tettem ide, mert te már akkor is tudtad, hogy a valódi létezés egyik alapfeltétele az állandóság. 
 
Ezek után egy, más véleményt eltűrni képtelen hatalom úgy vélte, hogy a megalapozott tudással szemben érvényre kell juttatnia a maga „igazságait”. Koherens és megalapozott tudományos koncepció nélkül, de annál nagyobb pénzügyi és vazallusi támogatással, valamint a megfelelő ideológiai csinnadrattával a közönség elé varázsolt egy „akadémiát” (Esterházy Akadémiának nevezték el). Itt már képben vagy, Mesterünk, hiszen a valódi Akadémia mibenlétéről hű tanítványod, Platón révén is van némi ismereted. Ezért valószínűleg már most megakasztanád a szavaim sorát, mert ironikus módszeredből kiindulva több kérdést is feltennél arra vonatkozóan, milyen ötlet vezérelhette ennek a 21. századi kvázi intézménynek a létrehozóit abban, hogy az akadémia elnevezést adják teremtményüknek. 
 
Nos, most következik a nagy fordulat. Az említett és tudományos reputációval bíró intézmény több munkatársa, élen az igazgatóval és az elnökkel felvállalta azt, hogy ebben a kvázi intézményben oktatni fog. Abban a kvázi intézményben, amelyiknek a megléte szöges ellentétben áll mindazzal, amit ezek a személyek eddig műveltek. Ezeket a személyeket én eddig szakmai és emberi szempontból is nagyra értékeltem. De most megrendült a bizalmam irántuk. Hiszen azzal, amit felvállaltak, legitimizálták annak a kvázi intézménynek a jogosultságát, amelyik megszeg minden olyan normát, amit egy oktató intézménynek be kell tartania.
 
Eddig abban a meggyőződésben éltem, hogy létezik értelmiségi és tudós etika. Amelyiknek a sajátságos esete a társadalommal és az emberrel foglalkozó tudósok etikája. És ezen belül az az axióma, hogy hitelességem elvesztésével megkérdőjeleződhet állításaim igazságtartalma is. Nem beszélve arról, hogy ha valamilyen – ismétlem: a tudós társadalom által elfogadott és magasra értékelt – intézményt is képviselek, akkor ebbe az intézménybe vetett bizalom is csorbul.
 
Nem szeretném elhinni azt, hogy az az eset forog fenn, amelyet már a középkori irodalom (és a huszadik században Max Frisch egy drámája) is megragadott. A haláltánc-irodalom egy művében a Halál felkéri a tánctanárt, hogy mutassa meg neki azokat a lépéseket, amelyekkel könnyen a sírba táncoltatja a delikvenseket. A tánctanár örömmel és odaadóan megteszi, amire a Halál kérte őt, csakhogy negyvenedikként a Halál őt viszi táncba.
 
Frisch drámájában pedig Bieder­mann, a főszereplő megtűri a házában a gyújtogatókat, abban a reményben, hogy az ő házát megkímélik. Sőt, mindenben együtt is működik velük, mintha nem tudná vagy sejtené, hogy az ő házára is sor kerül. Frisch zseniálisan mutatja meg, hogy a gyújtogatóknak mindig szükségük van a Biedermannokra, mert ők adnak lehetőséget a gyújtogatásra, és végezetül még célt is adnak a gyújtogatóknak, hogy felperzseljék a Biedermannok világát.
 
Most adj tanácsot, Szókratész!
 
Mészáros András professzor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja

Ajánló