Miért élnél, ha nem egy álomért?

Lapozgatom a Kalligram 2009-ben kiadott November ’89 fotóalbumát Fedor Gál és Peter Zajac kísérőszövegeivel. Nézem egymás után a legnagyobb videómegosztó oldalán a videókat, dokumentumfilmeket. Hallgatom a szónoklatokat.

Próbálok ráhangolódni a korhangulatra, belehelyezkedni a rendszerváltó szerepbe. Simán megy. Adná magát a bársonyos forradalom romantikus interpretációja. Egy pillanatig el lehetett hinni, hogy nincs „mi” és „ti”, csak mi vagyunk. Meghallgatom, ahogy Ivan Hoffman elénekli a legendás „Sľúbili sme si lásku“ dalt a fellelkesült tömeg előtt az Sznf téren 1989. november 26-án. Az élet nagy dramaturg, ugyanis utána Milan Lasica és Jaro Filip következett a pódiumon a „Bolo nás jedenásť“ című, az árulásról valaha írt legszebb és legkegyetlenebb dallal. Talán akkor még senki nem sejtette, hogy a profetikus dalszöveg a rendszerváltás drámáját hordozza. A „november 17” eszméjének és a demokrácia elárulásának keserűsége, a jó és a rossz harca (dobro a zlo) mélyen beleíródott a szlovák liberális elit látásmódjába. 

A szlovákság (inkluzíve a szlovákiai magyarok) viszonylag nagy beletörődéssel élte mindennapjait a kommunista diktatúrában és kötött minden alkalommal kompromisszumot az állammal, mindezt színvonaltalan gondoskodásért cserébe. 

Lemondott az önálló gondolkodásról, a szavazati jogról, a mobilitásról, a szólásszabadságról, elfogadta a korlátozott vallásszabadságot, és hosszan lehetne folytatni a sort, hogy mi mindentől fosztotta meg önmagát; olyan dolgoktól, melyek meglétét ma természetesnek tekinti. A hasonló helyzetben lévő szomszédos lengyelek, magyarok és csehek immunrendszere erősebbnek bizonyult, ellenzékük egyértelműen szervezettebb és fejlettebb volt, ellenzéki vezéreik pedig képzettebbek és felkészültebbek. Talán a felkészületlenség, a tapasztalatlanság és a társadalom közönye vezetett oda, hogy a rendszerváltó értelmiségi elitet gyorsan kiszorította egy arrogáns, karrierista, nacionalista, hataloméhes, amorális, erőszakos csoport, amely, mint azóta kiderült, hathatós támogatást kapott a kommunista titkosszolgálattól. Peter Zajac úgy véli, amikor Mečiar létrehozta a HZDS-t, 1989 novembere véget ért, majd a HZDS miniszterelnöke erőszakot követett el az országon. Ezt a traumát az ország a mai napig képtelen volt feldolgozni, írja a jeles irodalmár. 

Az emlékezés munka. Munka, melyet minden kornak, generációnak el kell végeznie. Visszatérő eleme ez általában a legtöbb november 17-ei visszaemlékezésnek, amely megpróbál hidat verni múlt és jelen közé. Megjegyzem, olyan munka, mely két évforduló közötti időszakra is bőven ad feladatot. A visszaemlékezéseket több tényező is befolyásolja, ezek közül néhány kulcsfontosságút kiemelek. 
Az egyik alakító tényező az alkalmazott értelmezési keret, ami meghatározza a viszonyulást. Különbséget kell tenni személyes és kollektív emlékezet között. Előfordul, hogy a személyes emlékezés beilleszthető a kollektív emlékezetbe, de el is térhet tőle. A szónokok, interjúalanyok, jegyzetírók még ma is azok a rendszerváltó figurák, akiknek személyes élményük, tapasztalataik vannak. Számos ikonikus alak azonban már nincs velünk: szép emlékeket és fájó űrt hagytak maguk után. Bizonyára fordulópontot jelent majd, ha az évfordulók történetében archívumokra, monográfiákra, tanulmányokra, fotókra, videókra stb. támaszkodó személyek folytatják a visszatekintést. Hála néhány intézetnek, alapítványnak és kiadónak, az emlékezést biztosító archiválás megtörtént. Vitathatatlan, hogy a rendszerváltó elit hiteles, nem korrumpálódott, emlékező tagjai szavatolnak sok mindenért. Nélkülük majd a következő generáció elitjének szívósságán, orientációján is múlik a kontinuitás. Mit jelent ebben az esetben a folytonosság? Például azt, hogy vajon továbbra is 1989. november 17. marad-e az egyik legproduktívabb „összetartó szimbolikus konstrukció”? 

Az emléknapok és emlékezési rítusaink megmutatják politikai elitünk emlékezési praxisát. 2001 óta hivatalosan is nemzeti ünnep november 17. – a szabadságért és a demokráciáért vívott harc napja. A jelenlegi miniszterelnök több okból kifolyólag sem érezheti magáénak a forradalom ünnepét. A mečiari hagyományokat folytató politikus nem ünnepelhet. A hazugság, korrupció, törvénytelenség és erőszak nem egyeztethető össze ’89 éthoszával. Ahogy a legtöbb kiemelkedő múltbeli esemény értelmezéséről nyilvános vita van, úgy a bársonyos forradalom megítélése sem lesz egységes azért, mert demokráciában – a diktatúrától eltérően – az emlékezés is pluralisztikus, és ennek a lehetősége éppen a 28 évvel ezelőtt történt változás ajándéka. 

Ajánló