Utolsó sugarak

Parukářka. Žižkov szívhegyén vagyunk. Itt fekszik a körben a domb alatt az egész negyed, s kanyargósan a távolba veszve a város. Mindenki csak Parukářkának hívja, pedig a hivatalos neve Vrch sv. Kříže, a keresztről, amely valaha a dombról figyelte a körötte, alatta elhaladókat. Károly szőlőültetvényei álltak itt a középkorban, majd kiváló kivégzőhelynek minősült.
A szerző felvétele
Egy legenda szerint, amikor az akasztott embereket himbálta a szél, a kötél súrlódása csendes, mégis velőtrázó sikolyt hallatott, amelyre még az alant elhaladó, gondolataikba süllyedt járókelő (akkor pláne a lába elé kellett néznie az embernek a žižkovi dombokat róva) a magasba emelte tekintetét. Fel a dombra, majd a magas égben lakozó Úr felhők mögé rejtett haragjára. Ekkor emelték a keresztet, ma már persze nyoma sincs, a közszóban máig élő nevét egy parókakészítőről (pařukář) kapta, aki a dombot később birtokolta. 
 
A Szent Kereszt hegyére hosszan terpeszkedő keleti nyúlványán át kaptatok fel. A naplemente már a tetőn talál, körben kutyások haladnak el, mamák unokákkal, fiatal anyukák kocsit tolnak. Átvágok a kutyajátszótéren, a hivatal a rendre figyelmeztet egy táblával (návštěvní řád), rajta lóbetűkkel: PSÍ HŘIŠTĚ VRCH SV KŘÍŽE. 
 
A sáros avarban, csapzott mezőben néhány asztal padokkal, nyáron sütögetni is lehet, most üres. Tollam hosszú árnyékot vet, szemben a nap bukni készül. Körben tar fák, némely ágaiba egy örökre belegabalyodott sárkány himbálódzik. Szemben a žižkovi tévétorony, mely még itt fenn is fölénk magasodik. A nap lomhán borul lábához. Az égbolt lassan megtelik alkonypírral (červánky). Ezek az utolsó sugarak.
 
Jiráseknek a Csehországban vásári ponyvanyomtatványként bőségesen terjedő, Szibilla-jóslatokat feldolgozó írását olvasom. A betűk árnyékot vetnek, Prágára, a bűnös városra is lesújt az Úr haragja, tűzözönt bocsájt a földre satöbbi, satöbbi.
 
Munkához látok, jegyzetelek, csak úgy áradnak a sorok a rézsút fényben. Már egyoldalnyira nyúlik az idő, amikor a toll sercegése mögött megbúvó furcsa nyikorgó zörejre kezdek figyelni, amely mintha ismeretlen messzeségből hangzana, vagy ki tudja, talán csak az agyamban sikoltanak a sejtek a sugarak rémületében. Az asztal ugyanis furcsa betonkockára épült, mely ős-sziklaként emelkedik ki. Oldalain négyzet alakú nyílások. 
Csak ekkor eszmélek, üres a föld alattunk, a domb gyomra, mintha ürgék laknák, üregek labirintusa. Az atombunker (protiatomový kryt) még az ötvenes évek elején épült, 2500 ember befogadására képes, mely ugyan, akkor is, most is, Žižkov lakosságának csak töredéke. Szellőzőnyílás. Tele van velük a dombtető. Odalenn dízelgenerátorok, szűrőberendezések, ólomfalak között gázmaszkok, víztartályok, nyomásmérők, felszerelt műtő, gyereksarok régi babákkal satöbbi, satöbbi, szennyvízcsatornák mélyebbre nyúlnak, mint a hegy gyomrába vezető csigalépcsők. A belépőket az átmenet terében (přechodová komora) meztelenre vetkőztetik, a zuhany alatt fehér védőruhába öltözött, gázmaszkos szakemberek tisztítják meg a radioaktív szennyeződéstől (dekontaminácia). 
Ezek az utolsó sugarak. Holnap mások jönnek, a tűzözönéi. A túlélők azt beszélik majd, egy távoli, keleti országból jött a tűz, mely egykor barátja volt ennek az országnak, s ama napon ágyúikat hirtelen az ellentétes irányba fordította. Hiszen Szibilla is megmondta már, az utolsó időkben az emberek pipálnak, tüzet hordanak a szájukban, mert tűz által kell a világnak elvesznie. Prága bűnös városára is lesújt az Úr haragja. Dombjait benövi majd a hamuból sarjadó gaz, romja közt s üregeiben ürgék vesznek majd lakást. A hajdani dicsőség pusztává lészen, s ha egy eleven lélek, túlélők ivadéka a Szent Kereszt hegyére felgyalogol, feje felett kábelszövedék ostorát megsuhintja, a csattanás visszhangjára így szól nyomorék fiához, itt állt hajdan Prága dicső városa, s szemben a tévétorony. Sikolya messzi hangzik majd.
 
Száz Pál
 

 

Ajánló