Mikor lenéznek ránk

Várjuk, hogy letekintsen ránk a jóisten. Hittel, reménnyel, szeretettel a szívünkben, mert azt mondták, azt ilyenkor úgy kell.

Vonat

Zakatol a vonat, késként hasítja a téli estét, robog a remény és kétezer hajléktalan városából. A hótakaró alól kivillan az alvó földek barna háta, fénypászmát vet rá a fülkefény, „iramlanak örök éjben kivilágított nappalok”. A fülkékben fáradt emberek, akik nap mint nap ingáznak a fővárosba, feláldozva három órát a huszonnégyből a nagyobb fizetésért, mondván, nem látom a gyerekeket, de legalább megetetem őket. A vonat késik, mint általában, majdnem egy órát. „Már megint a vonat elé ugrott valaki” – elegyedik szóba a kalauz az ötvenes nővel az egyik fülkében. „Szinte minden hétre jut egy. Akkor jó, ha azonnal meghalnak. Ha valamelyik túléli, ott rimánkodik leszakadt karral, nyitott koponyával, hogy segítsek neki. De hogy tudnék segíteni?” „Hülyék ezek, minek ugrálnak, csak elb.sszák az ember napját. Miért nem vágják fel az ereiket inkább? Így sose érek haza, pedig még főznöm is kell holnapra” – mondja az asszony. „Ne aggódjon, megvárja magát az utolsó csatlakozás” – böki oda a kalauz, próbálva menteni a menthetőt. Örül, hogy segíthet. Odakint a távolban a Duslo gyár fénylik, az éjszaka néma, füstölgő őre. Még egy óra, és hazaérünk.

Fanni

Meghalt egy lány. Nem minden nap kerül ilyesmi a hírekbe, kicsit szíven ütött. Nem azért, mert csinos volt, cserfes, meg celeb, VV volt a vezetékneve. Inkább mert kissé emlékeztetett valakire, egy régi ismerősre, talán az arcéle, vagy a nagy, borzas barna haja. Meg azért, mert ritkán történik olyan, hogy egy valóságshow sztárjával kapcsolatban ne a gondosan megtervezett „valóság” lásson napvilágot, hanem egy húsba vágó, erőszakos történet. A bulvár percről percre közvetít, pörögnek a lapeladások, ilyenkor a fél ország falusi vénasszonnyá, pletykafészekké változik. Suttognak, de az egész ország hallja. „Egy ideje a testéből élt” – jellemzik a cikkek a lányt, lenézően, sajnálkozva, és csak nagyon kevesen hívják fel a figyelmet arra, milyen társadalmi jelenségek állnak a prostitúció mögött. Ez nem érdekli a bulvárt, és a bulvár fogyasztóit sem érdekli. „K..va volt, megölték, most mit kell csodálkozni? Ennyit érdemelt” – így az egyik kommentelő, feketeöves jellembajnok, begyűjtve lájkok százát.

Meghalt egy lány. Valakinek a gyönyörű kicsi lánya. Valakinek a barátja. Valakinek a szerelme.

Színészek

Odafent, az ország tetején van egy csúnya, kicsit szocreál épület, úgy néz ki, mint egy randácska színház. Tulajdonképpen az is. Áll benne két katona, színes díszegyenruhában, a semmit őrizve méltóságteljesen – mindig elgondolkodom, hogy bírják ilyen sokáig. Az épületben van nagyjából százötven színész, akik a minap 13 órás előadást mutattak be. Minket játszanak, mi választottuk őket. Valamiféle furcsa, „képviseleti demokráciának” nevezett metafizikai kapcsolat van köztünk és köztük, ők mi vagyunk. Az anyádat is adócsalásra használod – mondja az egyik, a mi szánkkal. Te meg megloptad a rokonaidat – mondja egy másik, szintén a mi hangunkon szólva. Te kecske – mondja kissé oda nem illő módon a harmadik, kicsit szeleburdi figura, aki aztán szabadkozik, ő nem mondott ilyet, ő a kofa szóra gondolt, ami a szlovák nyelvben hasonlít a kecskére. De végül is mindegy, mondhat bármit. A mi hangunkon szól, őt személy szerint nem nagyon érdekli. Számára ennek nincs következménye, hiszen csak színész. A következmények minket terhelnek.

Ezt látja a jóisten, mikor félrehúzza az ólomszínű felhőket, és lenéz arra a részére a világnak, melyről úgy gondolta, már úgy-ahogy rendbe tette.

Ajánló